Windscape

És ebben a gesztusban van valami megnyugtató. Olyan nyugodt, felfedezős hangulatot áraszt, ami közelebb áll a Firewatch vagy az Everybody’s Gone to the Rapture sétálós tempójához, mint egy klasszikus, pörgős fantasy RPG-hez. Van itt szörny, kard és varázslat, de az egész mégis lelassít, és hagyja, hogy a világ vigyen magával.

Egy ember világa

A Windscape egyetlen fejlesztő, Dennis Witte munkája, és ez érződik rajta – jó és kevésbé jó értelemben is. Az alapvető cél világos: megszabadulni az akció-RPG-k túlburjánzó rendszereitől, és visszanyúlni ahhoz a fajta időtlen felfedezéshez, amit a Zelda-játékokban szerettünk meg.

Idát irányítjuk, aki egy farmon él a szüleivel, egy világban, ahol falvak, erdők és hegyek lebegő szigeteken kaptak helyet. Az indulás kifejezetten hétköznapi: alapanyagokat gyűjtünk, főzünk, ismerkedünk a környezettel. Semmi világmegváltás, semmi epikus sors – csak egy apró kaland, ami szépen lassan terebélyesedik.

Craftolás, de emberi tempóban

A Windscape egyik legnagyobb erénye a lecsupaszított crafting rendszer. Van főzés, páncél- és fegyverkészítés, bájitalok, varázslatok – de minden átlátható. Nem kísérletezgetsz vakon, minden recept előtted van, csak az alapanyagokat kell megtalálni.

Ez a megközelítés sokkal barátságosabb, mint a Breath of the Wild „dobj bele mindent, aztán lesz valami” filozófiája, és közelebb áll a klasszikus, kézzel vezetett rendszerekhez. A világ tele van nyersanyagokkal, így ritkán érzed azt, hogy grindolnod kellene. Inkább csak barangolsz, és közben természetesen gyűlik minden, ami kell.

Van benne egy kis Minecraft-íz is: ércek, kohók, feldolgozás, de soha nem válik öncélúvá. A játék nem a rendszereiről akar szólni, hanem arról, hogy merre mész legközelebb.

Küldetések és kazamaták

Az első órákban szépen láncolódnak egymásba a küldetések, később viszont inkább szétterül a világ. NPC-kbe botlasz, akik kisebb-nagyobb feladatokat adnak, legtöbbször egy-egy meglepően nagy dungeon felfedezésére ösztönözve.

A kazamaták jól felépítettek, tele ritkább alapanyagokkal, titkos zugokkal és néha bossokkal is. Ezek a főellenfelek viszont sajnos a játék gyengébb pontjai közé tartoznak. Gyorsan kiismerhetők, kevés az igazán emlékezetes összecsapás, és mire belemelegednél, már vége is van.

Nem kirívóan rossz – sok nagyobb RPG is szenved ettől –, de itt különösen feltűnő, mert minden más annyira a nyugodt felfedezésre épül.

Harc: szükséges rossz

A harcrendszer funkcionális, de semmiképp sem izgalmas. Közelharcban ütés–blokkolás–ütés, varázslatokkal pedig egy kicsit több taktika jön be, de összességében gyorsan kiismerhető. Vannak ellenfelek, akik pozicionálást vagy speciális megközelítést igényelnek, de ezek inkább kivételek.

Érezni, hogy a Windscape nem akart akciójáték lenni – viszont néha muszáj annak lennie, és ilyenkor kilóg a lóláb. A harc nem rossz, csak túl ismerős.

Hangulat mindenek felett

Ami miatt mégis végig lekötött, az a hangulat. A színes, barátságos látványvilág, a lebegő szigetek ötlete, a lassú tempó mind azt sugallják: itt nem sietünk. Ez egy olyan játék, amit kézben játszva, kanapén ülve, fél szemmel a naplementére figyelve a legjobb fogyasztani.

Ez a hozzáállás idősebb és fiatalabb játékosoknak is működhet. Nem büntet, nem frusztrál, nem kér számon – csak teret ad.

Zárás

A Windscape nem forradalom, és nem is akar az lenni. Nem váltja meg az akció-RPG műfajt, és nem szabadít meg minden örökölt problémájától sem. De egy letisztult, nyugodt alternatívát kínál azoknak, akik elfáradtak a túlbonyolított rendszerekben és a végtelen grindban.

Ha el tudod fogadni az egyszerű harcot és az időnként lapos bossokat, akkor kapsz cserébe egy szerethető, szabadon bejárható világot, ahol tényleg te döntöd el, merre indulsz tovább. És néha ennyi pont elég.