South Park: Snow Day!

A sztori – Hóban minden jó, de csak rövid ideig

A történet ezúttal egyszerű: a hóvihar elérte South Parkot, és a kis csapatunk, élén Cartmannel, a szokásos, mindent elrontó stílusával, kalandra indul. Igazából nem kell túl nagy agytröszt ahhoz, hogy rájöjjünk, mi történik – különböző küldetéseken kell végigverekednünk magunkat, miközben a város határain kívül folytatódik a hóesés. És bár ezt a világot mindenki ismeri, sajnos a történet nem igazán nyújt maradandó élményt. Néhány szórakoztató pillanatot ugyan sikerült belesűríteni, de valahogy egyik poén sem üt úgy, ahogy azt elvárnánk a sorozattól. Képzeld el, hogy South Parktól mindent vársz – de mégis üres a nevetés.

Játékmenet – Ha a hó esik, a harc nem csúszik

A játékmenet egyszerű: vágj, szeld és rohangálj végig egy-két pályán, ahol mindig valamilyen küldetést kell teljesítened. Jelen van a "roguelike" mechanika, és azt mondom, hogy volt egy-két érdekes próbálkozás, de igazából nem sikerült átütő módon megvalósítani. Mivel az akció javarészt egyetlen gombnyomásra épít, az egész harcrendszer unalmasan monoton és nem reagál jól a parancsokra. A mozdulatok unalmasak, a küzdelem pedig inkább frusztráló, mintsem szórakoztató.

A játéknak van egy kártyás rendszere is, amelyet különféle passzív bónuszokkal tudsz frissíteni. De ennél a pontnál inkább már azon kaptam magam, hogy mennyire zavaró, amikor egy-egy kártyát így-úgy bevetve próbálom meg túlélni a harcokat. Ha a kártyákkal tudnám tényleg irányítani a helyzetet, az rendben lenne, de így inkább az egész valami kényszeres "gyűjtsünk még egy lapot" típusú mókának érződik, mintsem igazi stratégiának.

Technikai gondok – Sűrűn esik a hó, de a gép sem tudja tartani

És most jöjjön a legnagyobb csalódás: a teljesítmény. Legalábbis a Nintendo Switch verzióban, ami olyan hibák és teljesítményproblémákkal küszködik, hogy az ember legszívesebben egy hóangyalt csinálna inkább, mint hogy tovább játsszon. A képkockák sebessége egyes részeken szó szerint összezuhan, a textúrák homályosak, és a legrosszabb: egyes boss harcok közben az ellenség egyszerűen eltűnik a pályáról, így kénytelenek vagyunk újraindítani az egészet. A hangkeverés sem hozza a megszokott szintet: a vágóképek nem szinkronizálnak a történésekkel, és könnyen előfordulhat, hogy pont akkor támadnak meg, miközben még a vágókép vége felé tartunk. Mintha egy Call of Duty pályán spawn-kempelnének a játékosok.

A humor – Ami South Parkból elmaradt

Ami a South Park egyik védjegyévé vált, az az éles, kemikáliáktól mentes humor. De itt, a Snow Day esetében valami elmaradt. Nem mondom, hogy teljesen hiányzik, de inkább csak szórványosan kerül elő, amikor legkevésbé számítunk rá. Olyan érzés volt, mintha a szórakoztató poénok is be lennének fagyva, és azok is inkább a játékosok kedvét szegték, mintsem szórakoztatták volna.

A multiplayer – A számok nem hazudnak, de a csapattársak igen

A játék kooperatív módra épít, de hogy őszinte legyek, ha egyedül indulsz neki, a CPU társak annyit segítenek, mint egy kitépett oldal a kötelező házi feladatodból. Értékelni próbálhatod az önállóságot, de a csapattársak gyenge sebzésével könnyen rájössz, hogy a mesterséges intelligencia csak extra teherként jelenik meg a pályákon. Ha egyedül nekivágsz, akkor egyre inkább úgy fogod érezni, hogy a játék a csapattársaiddal együtt lesz igazán élvezhető, de így minden szempontból nehezebb.