BDSM: Big Drunk Satanic Massacre

A BDSM öt perc alatt világossá teszi, hogy nem komolyan gondolja magát – a kérdés csak az, hogy én meddig tudom komolyan venni őt.

A Big Drunk Satanic Massacre úgy röhög az arcomba, mint egy kocsmai haver záróra után. Néha jólesik, néha fárasztó, de legalább őszinte.

Törzs – pokoli rohangálás, ismerős ritmusban

A főhős Lou, az ördög fia, fegyverrel a kézben, piával a másikban. A poklot nem démonok, hanem emberek szállták meg, és ezt valahogy még mindig viccesebbnek gondolja a játék, mint amennyire az valójában az. Négy fejezeten keresztül lövöldözök végig különböző pokoli helyszíneken, hullámokban érkező ellenfelek között, teljesen klasszikus twin-stick felállásban.

A mozgás és az irányítás ismerős, az agyam azonnal rááll. Bal karral mozgok, jobbal célzok, lövök, gurulok. Ez az a műfaj, amit reflexből játszik az ember, és a BDSM ebben nem is hibázik nagyot. A fegyverek sablonosak – revolver, sörétes, gépfegyver –, de legalább mindegyik kapott egy másodlagos funkciót. Egy gombnyomással kiürítem a dobtárat, gránátot lövök, vagy nagyobbat ütök oda, ha nagyon elszabadul a helyzet.

Van egy rage-mérő is, ami a piros gömbökkel töltődik, és ha elszabadítom, Lou konkrétan lángcsóvát okádva takarítja le a képernyőt, miközben pár másodpercig sebezhetetlen. Ez az a pillanat, amikor a játék végre elengedi magát, és én is vele együtt. Ezek működnek a legjobban.

Ahol megbicsaklik a lendület

A gond ott kezdődik, hogy az egész élmény kicsit darabos. A grafika funkcionális, de jellegtelen, az animációk nem mindig folynak össze, a tempó néha megtörik. Magasabb nehézségi szinten sokkal élvezetesebb az egész, mert több az ellenfél, nagyobb a káosz, de ezzel együtt jönnek a problémák is.

A boss harcok különösen hálátlanok. Többször haltam meg úgy, hogy őszintén nem tudtam megmondani, mi ölt meg. Lövedék? Környezeti sebzés? Rossz helyen álltam? A játék ilyenkor csak röhög rajtam egy újabb alpári beszólással, én meg nézem a töltőképernyőt, ami túl hosszú ahhoz, hogy ezt mindig viccesnek találjam.

A humor is kétélű fegyver. Az elején tényleg működik: vizuális poénok, túlzásba vitt erőszak, beszólások. Egy idő után viszont elfárad. Nem azért, mert sértő, hanem mert egyhangú. Olyan, mint amikor ugyanazt a viccet hallod harmadszor ugyanattól az embertől.

Zárás – korrekt lövölde, túl hangos nevetéssel

A BDSM nem rossz játék. Egy működő twin-stick shooter, amit simán végig lehet tolni, és vannak benne pillanatok, amikor elkap a lendület. De sosem válik igazán emlékezetessé. Inkább olyan, mint egy zajos, de közepes koncert: élvezem, amíg tart, de másnap már nem nagyon beszélek róla.

Ha a Contra: Rogue Corps után kerestem volna valami hasonlót, ami legalább működik, itt megtalálom. Csak ne várjak többet annál, amit az első poén ígér.