Ash Of Gods: Redemption

Ahogy a játék elején a pörgős harcok és a sötét, komor történet ígérete csábító, úgy nagyon hamar elérkezik a pillanat, amikor az egész élmény szétomlik, mint egy törött óra. A The Banner Saga klasszikus metódusa van itt másolva, de míg az utóbbi ügyesen ötvözi a taktikai mélységet és a karakterekkel való érzelmi kapcsolatot, addig az Ash of Gods egy idegölő, értelmetlenül büntető, legyengítő élménnyé válik, amit a legjobb szándékok ellenére sem tudunk szeretni.

A történet és a világ

Az alapötlet nem rossz: egy sötét, mágikus világban járunk, ahol a nagy, megmagyarázhatatlan események, mint a Reaping (Aratás), mindenki életét fenyegetik. A főhősök – Thorn Brenin, Lo Pheng és Hopper Rouley – mindannyian egy-egy külön történettel rendelkeznek, amely a végén összefonódik, és megpróbálják megmenteni a világot a veszélyes lények elől. A bevezetés egész jól sikerül, és a világ tele van lehetőségekkel, hogy egy izgalmas történetet hozzon létre.

De itt kezdődnek a gondok. A Reaping körüli titok, amit mindenki ismer, de senki nem tudja megmagyarázni, hamar túl bonyolulttá válik, és a játék egyre inkább azt az érzést kelti, hogy nem igazán tudja, hová akar eljutni. A karakterek érdekesek lehettek volna, de a dialógusok gyorsan unalmassá és gyakran idegesítővé válnak. A történet nem épít valódi feszültséget, és amikor egy-egy fontos döntés előtt állunk, az nem érződik valódi, élet-halál kérdésnek, hanem inkább egyszerűen felesleges döntési mechanizmusoknak.

Játékmenet: amit elrontottak

A Ash of Gods játékmenete papíron jól hangzik, hiszen az alapötlet a klasszikus grid-based taktikai harcot és a permadeath rendszert ötvözi, de a kivitelezés hamar felőrli az élvezetet. Az ellenségek mozgása, a harcok, az egész taktikai felépítés egy óriási csalódás. Az alapvető harci mechanizmusok ugyanazok, amiket már a The Banner Saga-ban megszoktunk, de azokat úgy összekavarták, hogy az egész élmény olyan érzést ad, mintha egy szüntelenül kudarcba fulladó próbálkozás lenne.

A harcok lassúak, idegesítőek, és egyre inkább azon kapjuk magunkat, hogy inkább az esélyekre építünk, mintsem a valódi taktikai tudásra. Az ellenségek támadása, aminek soha nem tudhatjuk előre, mikor és hogyan történik, teljesen elrontja az élményt. A szerencsére alapozott küzdelem nemcsak hogy nem szórakoztató, de minden egyes új próbálkozás egyre inkább idegölővé válik. És ha mindez nem lenne elég, a harci kártyás rendszer, amelyet bevezettek, egyszerűen nem működik. A saját kártyáink mellett az ellenségnek is van egy paklija, aminek a tartalmát nem látjuk, és gyakran túlszárnyal minket, aminek következtében az egész játék kiszámíthatatlanná válik.

A történet és a párbeszédek: a remek kezdet, ami szétesik

A történet eleinte érdekes, de ahogy haladunk előre, a párbeszédek egyre inkább unalmasak és feleslegessé válnak. A karakterek nem fejlődnek, és a dialógusok inkább zavaróak, mintsem érdekesek. A játék folyamatosan új karaktereket, helyszíneket és mitológiai elemeket vezet be, de a történet összesen nem visz minket sehova, és a végére már teljesen elveszítjük az érdeklődésünket. Az egyes döntések, amelyeknek hatalmas következményekkel kellene járniuk, egyszerűen ésszerűtlenek és összefüggéstelenek, így az egész játék döntési rendszere inkább bosszantó, mintsem izgalmas.

Miért nem működik?

A Ash of Gods: Redemption minden lehetőséget kihasznál ahhoz, hogy nagy stratégiává váljon, de ahelyett, hogy a mély stratégiai rendszerek, a jól megírt történet és az érdekes karakterek építenék fel a játékot, inkább egy unalmas és túlságosan büntető élményt kapunk, ami gyorsan elveszi a kedvünket. A harcok és a történet kapcsolata teljesen szétesik, és mivel az egész játék túlzottan nehéz, a szórakozást helyette a frusztráció váltja fel.