Hét év. Ennyi telt el azóta, hogy a **Fantasy Life** nyugaton megjelent 3DS-re, és azóta – mint valami csendes függőség – folyamatosan keresem azt az érzést, amit akkor adott. Nem konkrét mechanikákat, nem rendszereket, hanem azt a **komfortos flow-t**, amikor a grind nem büntetés, hanem esti levezetés. A *Ni No Kuni* közel járt, pár indie próbálkozás megcirógatta a felszínt, de az igazi „na ez az” pillanat elmaradt. Egészen addig, amíg a **Kitaria Fables** egyszer csak be nem sétált az életembe, mint egy fiatalabb testvér, akiről nem tudtam, hogy hiányzik.
No More Heroes III – A harmadik rész: még mindig roppant szórakoztató, de kezd kissé unalmassá válni
Mi kell egy sikeres No More Heroes játékhoz? Ha Suda51-től kérdezed, akkor egy adag bizarr humor, meglepően érdekes harcrendszer és szórakoztató, de totálisan szétcsúszott történet. A harmadik részben megint minden adott ahhoz, hogy a játék felrobbantja az agyadat – persze, ha nem zavar, hogy a szórakoztatás egy idő után már nem több, mint egy újabb adag túltolt extrákból. A játék tempója most is hiperkinetikus, a harcok pedig tökéletesek, de ha jobban megnézzük, még a legjobb dolgok is hajlamosak elhalványulni a túlzott ismétlés közepette.
Mikor hallasz egy újabb *free-to-play* battle royale-t, az ember már tudja, mire számíthat: rengeteg hasonló cím van, ahol az alapok változnak, de a lényeg ugyanaz: túlélni, győzni, és lehetőleg minél több kozmetikai cuccot összeszedni közben. A *Super Animal Royale* viszont képes volt egy friss és szórakoztató csavart adni a műfajnak, amitől a jól ismert alapmechanikák egy pillanatra sem válnak unalmassá. Állatok, páncélok, és rengeteg lol, de mindezek mellett valódi kihívások és jól megtervezett játékmenet.
Leültem Baldóhoz azzal az ártatlan reménnyel, hogy kapok egy kedves, Ghibli-hangulatú kalandot, erre három óra múlva a kontrollert szorongatva azon kaptam magam, hogy hangosan alkudozom egy rajzolt világgal.
Ha valaha is úgy érezted, hogy a mai gyerekek túlzottan a telefonjaikkal vannak elfoglalva, akkor ideje, hogy kipróbáld a *Townscaper*-t. Mert, lássuk be, milyen jó is lehet egy olyan játék, ahol nem kell semmit csinálni, csak élvezni a kreatív áramlást és hagyni, hogy a világ körülötted lassan, minden erőlködés nélkül épüljön fel. Képzeld el, hogy egy üres vízfelületen kezded, és a semmiből egy egész kis falucska épül fel a kezed alatt, csupán annyival, hogy elkezdesz kis köveket helyezgetni ide-oda. A *Townscaper* igazából nem is játék, inkább egy olyan kis “játékos eszköz”, ami lehetőséget ad a nyugodt építkezésre – és a legnagyobb kihívás talán az lesz, hogy képes leszel-e leállítani, mielőtt teljesen belemerülsz.