The Magnificent Trufflepigs

Bevezetés

Amikor először hallottam a játékról, valahogy nem voltam túl lelkes. Fémkeresés és romantika? Mintha a két legrosszabb dolog keverékét írták volna össze egy játékként. De aztán, ahogy elmélyedtem a dologban, egyre inkább úgy éreztem, hogy valami meglepő dolog kezd körvonalazódni. Bár még a végén sem tudom, hogy miért, de van valami bája a fémkeresős túrának, amit nem is lehet teljesen megmagyarázni.

A játékmenet - A fémkeresés művészete

Azt gondolná az ember, hogy a fémkeresés unalmas lesz, és igazából minden percben kábé ugyanazt csináljuk: lassan végigjárjuk a rétegeket, húzunk egyet a gépen, és reménykedünk, hogy valami érdekeset találunk. Nos, nem állok meg az unalmasnál, a fémkeresés pillanatai valójában egyfajta meditatív állapotot eredményeznek. Az egész egy nagyon lassú tempóval építkezik, ami időnként kifejezetten nyugtató – de hamar rájössz, hogy egyes pillanatokban tényleg úgy érzed, hogy csak akkor haladsz előre, ha találsz valamit. Ami egyfajta izgalmat ad a monotonitásnak.

De aztán jön Beth, a történet motorja, aki minden egyes felfedezés után egyre jobban eltávolít a játéktól. Míg én éppen egy régi fém karkötőt találtam a fűben, ő egy elmaradt eljegyzést siratott. Tényleg, kinek mi a baja? Adam, azaz én, egy kicsit úgy érzem, hogy inkább egy pszichológus vagyok, mint egy fémkeresős hős, miközben a háttérben meg ott áll a vidéki idill.

A történet - Szerelmesek, válások, fémkeresők

A történet egy kicsit szürreálisan próbál egyensúlyozni a fémkeresés és a romantika között, de mindezt olyan szinten, hogy néha már inkább egy pszichodráma, mint egy szórakoztató kaland. Beth épp a házasodása előtt áll, de egy kis kavarás miatt az életének alapjaiban kell újraindulnia – és persze, mi másról is lehetne szó, mint a gyermekkori fémkeresős élményekről. Személyes tapasztalat: ha egy játék ennyire rámegy arra, hogy folyton magyarázza a karakterek problémáit, akkor lehet, hogy a játékmenet egyszerűen túl lassú, és elvész az élmény.

Beth valóságos fehér holló. Mivel az egész történet alapvetően róla szól, egyre inkább azt éreztem, hogy a játéknak nem annyira a fémkeresés a középpontja, hanem az, hogy valahogy elviseljem őt. Miért, miért nem lehet egy normális karaktert választani? Ez egy határozott csalódás. De hát, ha szereted a bonyolult karaktereket, akkor valószínűleg egy másik szenvedéstörténetet találsz itt, aminek a szélén te, mint Adam, pihengetsz.

A grafika - Miért érezzük ezt idillikusnak?

A grafikai világ, amit az alkotók építettek, nem kiemelkedő, de elég ahhoz, hogy egy kellemes brit vidéki hangulatot teremtsen. Az egész világ egy kicsit úgy néz ki, mintha a régi, elhagyatott vidéki séták egyikét sétálnánk, és ez egyszerűen megnyugtató. Az animációk és a karakterek egyszerűek, de a táj mesélni tud valamit. Az egész dizájn mintha egy régi, kis falusi élet darabkáját hozná el neked, amit talán már száz éve nem látott senki.

A hang - Kellemes, de egy kicsit túlságosan is…

A játék zenéje és hanghatásai tényleg kifejezetten kellemesek, nem tolakodóak, és szépen illeszkednek a szituációkhoz. Azonban, mint minden jó dolognál, itt is egy idő után túlságosan is feltűnik, hogy semmi igazán izgalmas nem történik. Kicsit olyan érzés, mintha a háttérzene folyamatosan próbálná megkönnyíteni a szituációkat, de közben nem is tudnám megmondani, hogy miért van rá szükség.