A *Monster Rancher* sorozat nem titkoltan szeretett egyedi mechanikáiról, amelyek a monszterek gondozását és edzését állítják középpontba. Most pedig itt az *Ultra Kaiju Monster Rancher*, ahol a méretek és a harcok is a megszokottól jóval nagyobbak – szó szerint. De vajon a végeredmény tényleg olyan kiemelkedő, mint amilyennek ígérkezik? Nos, nekem azért van néhány fenntartásom.
Az első két rész után azt gondoltam, hogy már nem lehet lejjebb süllyedni, de úgy tűnik, a *Nickelodeon Kart Racers 3: Slime Speedway* szépen megcáfolja ezt az elméletet. Igen, tudom, hogy karting játékok esetében nem számíthatunk csodákra, de azért valljuk be, a sorozat korábbi részei simán hozták az elvárt szintet, most viszont egy borzasztó lassú és zavaróan bugos élményben találjuk magunkat. A csillogó külső és a karakterek közötti kacagás nem takarja el azt a tényt, hogy a játék az alapvető játékmenet terén nemcsak hogy nem fejlődött, hanem egyenesen visszafejlődött.
Tizenöt év után újra Star Trek futott Nintendo-konzolon, és miközben Dal és Gwyn egymásnak passzolták a feladatokat, azon kaptam magam, hogy vigyorgok: ez végre érti, miről szól a Trek.
Na, most nem úgy, hogy felállunk a tévé előtt és egy újabb *Dragon Ball* játékot pörgetünk, ahol Goku és társai verik egymást a jól megszokott módon. A *Dragon Ball: The Breakers* ugyanis nem arról szól, hogy mi legyünk a hősök, hanem hogy **úgy érezzük magunkat, mint egy egyszerű, rettegő civil** a zűrös *Dragon Ball* világában. És higgyétek el, nem kicsit félelmetes.
**Volt egy pont, amikor egy félkész hidat bámultam a képernyőn, és rájöttem: ez most nem videojátékos reflex, hanem gyerekkori LEGO-logika.**