A *Overwatch 2* egy olyan játék, amit ha végigjátszol, egyetlen kérdés marad benned: „Miért is volt szükség a folytatásra?” Az új hősök, pályák és egy-két új mód mind jól hangzanak, de valahogy hiányzik az a frissesség és újítás, ami igazán indokolná a második felvonást. És nem, a „2” nem csak azért van ott, hogy elegánsabban hangozzon – mindent elmond, hogy a legtöbb újdonságot ingyenes DLC-kként simán rátolhatták volna az első részre is. Nézzük meg, mit hozott valójában a *Overwatch 2*.
Ha valaha is belemerültél a *Sword Art Online* univerzumába, akkor tudod, hogy Kirito és a többiek kalandjai mindig is a videójátékos fantázia határain belül mozogtak. *Alicization Lycoris* próbálja ezt az élményt átültetni a videojátékok világába, de ha őszintén akarok fogalmazni, a végeredmény vegyes érzelmeket kelt. A játék alapötlete jó, de a kivitelezés… nos, hagy némi kívánnivalót maga után.
**Azt hittem, egy állatkertet vezetni nagyjából annyi, mint néhány kerítést lerakni és mosolyogva nézni, ahogy a zsiráf rágcsál – aztán pár óra múlva azon kaptam magam, hogy nyúlinvázióval, erkölcsi dilemmákkal és egy bagoly–kapibara hibriddel küzdök a Switch képernyőjén.**
Van az a mondás, hogy az utánzás a hízelgés legőszintébb formája.
A **Railgrade** egy játék, amibe egy kicsit elmerülve, titokban fel fogod fedezni, hogy van valami megnyugtató a vonatokban. Emlékszel még, amikor gyerekként elbámultál a síneken gördülő mozdonyokra, és az egész egy varázslatos mechanizmusnak tűnt? Nos, valahogy ezt az érzést hozza vissza a játék, csak éppen egy vállalati diktatúra közepén, ahol te vagy a főnök. Ha eddig úgy érezted, hogy a játékok világa túl agresszív, túl gyors, túl csillogó, akkor Railgrade igazi felüdülés lehet.