Amikor a **Sonic Frontiers** bejelentésre került, akkor mindenki a maga módján reagált rá: voltak, akik bizakodtak, mások már a jövőbeli csalódásokat vizionálták. Miután 20 órát töltöttem el a játékkal a **Switch** verzión, és felfedeztem mindent, amit csak lehetett, az érzésünk egyértelmű: **„Ó, de kár!”**. A Sonic végre nekivágott a nagyvilágnak, hogy egy új, **open-zone** kalandot kínáljon, de sajnos az egész élmény olyan, mint amikor a szomszéd gyereke is szeretne a mi autós játékaikkal játszani, de közben leejti a kontrollert.
Van az a pont, amikor még egy alapvetően trash, önironikus alapanyag sem bír el egy ennyire félkész videojátékos feldolgozást, és a Cobra Kai 2 sajnos nagyon gyorsan eljut ide.
Az It Takes Two nem kérdez, nem alkudozik, hanem azonnal közli: egyedül itt semmire sem mész, és ha ezt nem fogadod el, akkor rossz ajtón kopogtatsz.
Képzeld el, hogy egy világot építesz, ahol a fény és a sötétség örök harcot vív.
Az első tíz perc után pontosan tudtam, hogy a Ghost Song nem fog udvariasan bemutatkozni, inkább csendben leül mellém, és megkérdezi: *bírod-e még?*
- Doraemon Story of Seasons: Friends of the Great Kingdom – Továbbra is a farm szimuláció és a népszerű anime találkozása
- Bayonetta 3 – Nyolc év várakozás után nem csak visszatért, hanem túltolta az egészet, és pont ettől zseniális
- Prodeus – A '90-es évek retro shooter élménye újratöltve
- Resident Evil Village – amikor a félelemnek ritmusa van