NieR:Automata The End of YoRHa Edition

Most pedig itt van Switch-en, The End of YoRHa Edition formájában, minden tartalommal együtt. És ami a legfontosabb: nem kifogásként, hanem érvényes alternatívaként.

Yoko Taro + PlatinumGames = veszélyes elegy

A NieR:Automata mögött álló döntés, miszerint Yoko Taro kreatív vízióját a PlatinumGames akcióérzékenységével házasítják össze, utólag zseniálisnak tűnik. Taro hozza az egzisztenciális kérdéseket, a filozófiai szorongást, az önreflexív narratív trükköket, a Platinum pedig azt, amit a legjobban tud: olyan akciójátékot csinál, amit jó játszani.

Érdekes visszanézni innen Takahisa Taura munkáját is, mert az Automata több ötlete – tempó, kamera, akció-szituációk – mintha előtanulmány lenne a későbbi Astral Chainhez. Konzolos szemmel nézve ez különösen jóleső déjà vu.

Egy játék, ami nem marad meg egy műfajnál

A NieR:Automata látszólag egy 3D-s akció-RPG, de valójában folyamatosan kihúzza alólam a talajt. Nem spoilerezem, de már az elején világos, hogy itt nem ragaszkodnak egyetlen nézőponthoz vagy játékszabályhoz. Lövöldözés, hackelés, puzzle-elemek, 2D-s és felülnézeti szakaszok – minden jön, amikor narratív vagy érzelmi szempontból indokolt.

Ez nem öncélú trükközés. A váltásoknak mindig funkciójuk van, és ettől az egésznek van egy „tol előre” érzete. Mintha nem csak haladnék a pályákon, hanem átélnék egy történetet.

Androidok, gépek, és az emberi hiány

A történet egy posztapokaliptikus Földön játszódik, ahol az emberiség a Holdra menekült, és android katonákon keresztül vív háborút a gépek ellen. 2B és 9S szemszögéből követem az eseményeket, de nagyon gyorsan világossá válik, hogy itt senki sem csak „ellenség” vagy „szövetséges”.

A NieR:Automata az a ritka sci-fi, ami komolyan veszi a kérdéseit. Identitás, öntudat, háború értelme, hit, emlékezet – mind ott vannak, finoman, de könyörtelenül. És igen, ez az a játék, amit többször végig kell játszani. Nem opcionális extra, hanem a narratíva része. Meglepő módon ez nem válik fárasztóvá, mert az új perspektívák és fordulatok folyamatosan frissen tartják az élményt.

Harc, ami élvezetes – nem csak látványos

PlatinumGames ide vagy oda, ezt ki kell mondani: a NieR:Automata harcrendszere baromi jó. Gyors, rugalmas, és remekül ötvözi a közelharcot és a lövöldözést. A Pod, ami folyamatosan tüzel mellettem, nemcsak díszlet, hanem a rendszer szerves része.

Vannak hatalmas, sínen futó boss harcok, intim párbajok, kaotikus tömegjelenetek – és mind működik. Ez az a fajta „cinematic gameplay”, ami nem áldozza fel a játékosságot a látvány oltárán.

Persze nem tökéletes. Néha a kamera vagy egy-egy perspektívaváltás kicsit ügyetlen, az AI társ pedig 2D-s részeknél hajlamos útban lenni. Ezek apró döccenők, de jelen vannak.

Felfedezés, mellékszálak, RPG-rendszer

A világ felfedezése lassú, melankolikus élmény. Elhagyatott városok, erdők, sivatagok – kevés dolog történik egyszerre, de pont ettől hatásos. A mellékküldetések sokszor szűkszavúak, néha csak egy kérdőjel a térképen. Nem vezetik a kezem, jegyzetelni néha kifejezetten hasznos.

Az RPG-elemek mélyek, de nem tolakodóak. Fegyverek fejlesztése, Pod-upgrade-ek, Chip-rendszer, ami passzív bónuszokat ad. Ha akarok, mindent kézzel állítok be, ha nem, a játék szinte kikacsintva mondja: „nyugi, nem akarjuk, hogy rage quit legyen”.

Ez tipikusan Yoko Taro-humor. Működik.

És akkor a nagy kérdés: hogy fut Switch-en?

Meglepően jól. Stabil 30 fps, ritka megingásokkal. A Virtuos csapata érezhetően tudta, mit csinál. Igen, vannak kompromisszumok: egyszerűbb textúrák, néha lassabb asset-betöltés, dinamikus felbontás akció közben. De összességében ez nem egy „küszködő port” érzetét kelti, hanem egy átgondolt, natív élményt.

Dokkolva a kép kissé lágyabb, főleg ha erősebb gépről érkezem, de handheld módban kifejezetten jól áll neki. Kis képernyőn a részletek és a hangulat jobban összeérnek. A hangzás is rendben van, a zene pedig – nos, a NieR:Automata zenéje önmagában tananyag.

Volt egy-egy boss harc, ahol éreztem, hogy a vas dolgozik rendesen, és néha egy-egy váltásnál van egy fél másodperces megakadás, de ezek eltörpülnek amellett, milyen sokszor lepett meg a port pozitívan.

Zárás

A NieR:Automata nem véletlenül lett modern klasszikus. Ritka az olyan játék, ami egyszerre mer furcsa lenni, filozofikus lenni, és közben jól játszható maradni. Switch-en pedig mindez nem kompromisszumos „B-verzióként” érkezik, hanem egy teljes értékű alternatívaként.

Ha eddig kimaradt, ez egy tökéletes belépési pont. Egy jó szék, egy fejhallgató, és hagyom, hogy vigyen. Kevés játék hagy ilyen nyomot maga után.