Star Trek Prodigy: Supernova

Visszatérés a végső határra, családi méretben

A Star Trek videojátékok mindig furcsa pályát futottak be, főleg Nintendo-fronton, ahol hosszú ideig konkrétan semmi nem történt. A Star Trek Prodigy: Supernova nem akar űrszimulátor lenni, nem akar bonyolult rendszerekkel villogni, és nem akarja megmagyarázni a kvantumfizikát sem. Ehelyett fogja a Prodigy sorozat egyik legfontosabb üzenetét – az együttműködést –, és abból csinál játékot.

És ez már önmagában szimpatikus.

A történet a sorozat egy üresjáratában játszódik, így nem kell lexikont olvasni hozzá, de ha ismered Dal R’El, Gwyn és a Protostar legénységének sztoriját, sokkal könnyebben ráhangolódsz. Egy csillag szupernóvává válása, egy gonosz robot, egy megszállott üldöző és a Janeway hologram – a Trek-képlet itt van, csak le van egyszerűsítve.

Ketten jobbak, mint egyedül

A játékmenet alapja a két főszereplő közti váltás. Dal az erősebb, lopakodósabb figura, Gwyn a mozgékonyabb, kötélvetős megoldások mestere. Egy gombnyomással cserélhetek köztük, vagy ha ketten játszunk, akkor természetesen mindenkinek jut egy szerep.

Ez a dinamika az, ahol a Supernova igazán életre kel. A pályák tele vannak olyan akadályokkal, amiket csak közösen lehet megoldani: Dal felemel valamit, Gwyn átbújik alatta; Gwyn kifeszít egy energiakötelet, Dal átsprintel rajta. Nem forradalmi, de jól van ritmizálva, és sosem érzem feleslegesnek a karakterváltást.

Később csatlakoznak a többiek is a csapatból, akik speciális képességeikkel időnként besegítenek. Ez egyrészt játékmechanikai segítség, másrészt szépen erősíti azt az érzést, hogy ez tényleg egy legénység, nem csak két hős egy üres világban.

Puzzle minden mennyiségben, harc csak módjával

A Supernova lelke egyértelműen a környezeti fejtörőkben van. Kapcsolók, energiaoszlopok, mozgatható blokkok, teleportok – ha játszottál már Zeldát, pontosan tudod, mire számítsz. A játék első felében ezek még egyszerűek, de később meglepően kreatívvá válnak, főleg amikor időanomáliák jönnek képbe, és a két karakter ugyanazon a helyen, de más időpillanatban létezik.

A harc ezzel szemben inkább kötelező elem. Az ellenfelek változatai hamar kiismerhetők, a fáziságyúk automatikus célzása pedig annyira megengedő, hogy ritkán érzem kihívásnak az összecsapásokat. Lövök, várok, lövök újra – ennyi. A közelharc súlytalan, az extra segítő támadások pedig látványosak, de kevésbé hatékonyak. Ez a játék leggyengébb pontja.

Barátságos, de nem buta

Ami viszont nagyon működik, az az összkép. A játék világos, színes, jól olvasható, és láthatóan úgy van tervezve, hogy fiatalabb játékosok se vesszenek el benne. Segítségek, vizuális iránymutatás, gyakori checkpointok – mind ott vannak, de nem tolakodó módon.

Közben meglepően sok ötlet fér bele. Nem érzem azt, hogy lebutították volna, inkább azt, hogy tudatosan visszafogották. Ez különösen jól jön, ha gyerekkel játszol együtt, mert tényleg közös élménnyé válhat, nem egy türelmi próbatétté.

Technika és hangulat rendben

Switch-en a játék stabilan fut, kézben és dokkolva is. Nem ez lesz az Unreal Engine kirakatcíme, de amit kell, azt tisztán és gördülékenyen hozza. A hangszínészek a sorozatból érkeznek, ami sokat dob az élményen, még ha néhány ismétlődő beszólás idővel kicsit idegesítővé válik is.

A pályák száma és bolygók változatossága lehetett volna nagyobb, de ami van, az korrektül van felépítve.

Zárás

A Star Trek Prodigy: Supernova nem akar mindenkinek megfelelni, és nem is akarja újradefiniálni a Star Trek játékokat. Ehelyett fogja a sorozat szívét – az együtt gondolkodó, egymásra támaszkodó csapatot –, és csinál belőle egy szerethető, kooperatív kalandot.

Nem üt akkorát, mint egy nagynevű Trek-cím, de őszintén: jólesett vele játszani. És ez néha bőven elég.