LEGO Bricktales

A LEGO-játékok hosszú ideje ugyanarra a formulára épülnek: kooperatív akció, poénos pantomim, licencelt világok, biztos recept. Működik is, csak közben kicsit elkopott. Éppen ezért volt felüdülés látni, hogy a LEGO mostanában kísérletezik – kisebb, személyesebb, lassabb tempójú játékokkal. A LEGO Bricktales ennek az iránynak az egyik legtisztább megnyilvánulása: nem rohan, nem akar mindenáron vicces lenni, hanem leültet, és azt mondja: építs.

Egy kedves ürügy az utazásra

A kerettörténet abszolút vállalható, de nem tolakodó. Egy kissé szórakozott feltaláló nagypapához érkezünk, aki ugyan feltalálta a világok közti portált, de a saját vidámparkját sikerült romhalmazzá hagynia. A megoldás kulcsa a boldogságkristály, amit segítőkész tettekkel lehet gyűjteni más világok lakóitól. Jön is Rusty, a kis robot, és indul a kaland.

Ez a sztori pont annyit tud, amennyit kell: megadja az indokot az utazásra, de nem ül rá az élményre. Nem itt akar drámázni a játék, hanem a diorámákban.

Diorámák, amiket körbe akarsz forgatni

A játékmenet legjobban úgy írható le, mint egy furcsa, de működő keveréke a Captain Toad: Treasure Tracker diorámás felfedezésének, a Picross 3D nyugodt logikájának és a Bridge Constructor mérnöki játékosságának. Minden világ több kis, kézzel forgatható terepasztalból áll, ahol szabadon bóklászol, kincseket keresel, kapcsolókat aktiválsz, és új útvonalakat nyitsz meg.

A haladás alapvetően lineáris, de ha mindent meg akarsz találni, akkor vissza kell térni később új képességekkel. Ez nem idegesítő, inkább olyan, mint amikor egy LEGO-várost újra előveszel, mert eszedbe jutott egy jobb megoldás. A rejtett ládák, eldugott zugok arra ösztönöznek, hogy tényleg minden szögből megnézd a pályát – ez az a fajta felfedezés, ami nem jutalommal csábít, hanem kíváncsisággal.

Az építés öröme – és nyűge

A játék lelke egyértelműen az építés. Előbb-utóbb mindig belefutsz egy akadályba: folyó, szakadék, problémás állat, hiányzó létra. Ilyenkor kapsz egy adag LEGO-kockát és néhány feltételt, majd csinálj valamit, ami működik. Nem az számít, hogy szép-e, csak hogy kibírja a terhelést. A stresszteszt – robot fut át rajta, súly esik rá – mindig kicsit feszült pillanat, de amikor végre megáll a szerkezet, az nagyon jó érzés.

A nehézség pont jól van belőve: nem kell mérnöki diploma, de néha azért meg kell vakarni a fejed. A gond nem az ötletekkel van, hanem a megvalósítással. Kontrollerrel 3D térben pontosan illeszteni LEGO-elemeket… nos, ez néha olyan, mintha egy játékdarut irányítanál. Ugrál a darab, nem ott van, ahol gondolod, a kamera becsap. Kézben, érintéssel jobb, de így is érződik: ezt eredetileg egérre tervezték.

Nem törik bele a játék, megszokható, de kár érte. Pont azért fájdalmas, mert az építés ennyire központi elem, és mert mindannyian tudjuk, milyen jó érzés valódi LEGO-t összerakni. Itt ez az öröm néha technikai súrlódásokon csúszik el.

Látvány és hangulat: műanyagból varázslat

A Bricktales vizuálisan remekül ragadja meg a LEGO-érzést. Minden műanyag, minden kocka hihetően LEGO, még a füst is piros kis studokból áll. Az egész világ olyan, mintha egy vitrinbe zárt készletet néznél – és az a legszebb benne, hogy el is hiszed: ezt akár tényleg meg lehetne építeni otthon.

A Switch viszont nem mindig partner ebben. Gyakran beesik az FPS, néha már-már stop-motion hatást kelt, és az építős felület is képes megakadni. Nem játszhatatlan, de kizökkentő, és egy ilyen nyugodt játékban ez különösen feltűnő.

A zene viszont telitalálat. Nyugis, visszafogott, nem akar emlékezetes lenni, csak jelen lenni. És ez pontosan elég: nem sürget, nem nyom rád semmit, hagy gondolkodni.

Zárás

A LEGO Bricktales nem hibátlan, de nagyon szerethető kísérlet. Végre egy LEGO-játék, ami nem rohan, nem licencre épít, nem poénkodik túl mindent, hanem visszamegy a gyökerekhez: az alkotáshoz. Ha el tudod fogadni a kissé döcögős irányítást és a Switch technikai korlátait, akkor egy nyugodt, kreatív élményt kapsz, ami meglepően közel áll ahhoz az érzéshez, amikor gyerekként a szőnyegen ültél egy doboz LEGO-val.