A *Tales of Symphonia* egy igazi klasszikus, amit sokan a legjobb JRPG-k között tartanak számon. A GameCube-on indult, és bár nem volt akkora sláger, mint mondjuk a *Final Fantasy* vagy a *Dragon Quest*, azóta is emlegetjük a rajongók. A kérdés most az, hogy a *Remastered* verzió képes-e megérni a modern konzolokon a figyelmet, vagy csak egy nosztalgia hullámot lovagol meg.

Oké, ha most őszintén megkérdeznénk, hogy miért szerettük volna, hogy az Elderand valami igazán *nagyot* mutasson, akkor nem lenne válaszunk. A játék alapvetően nem rossz, sőt, szenvedésekkel teli örömöt ad, de... valami hiányzik. A Metroidvania és Soulslike zsánerek keveredése most már nem egy új dolog, de ha valamit jól csinálni szeretnének, abban kell, hogy legyen egy csavar. És Elderand semmi olyat nem hozott, amit ne láttunk volna már.

Amikor a zenéről van szó, akkor nem nagyon van olyan sorozat, ami a Final Fantasy-nél magasabbra tette volna a lécet. És ha mindehhez hozzáadjuk, hogy az egész a ritmusjátékok világában zajlik, akkor elég könnyű megérteni, miért pörögtem rá a *Theatrhythm Final Bar Line*-ra, mint a konzolos gyerekek régen a hátsó udvaron hagyott, napfényben izzó lemezekre.

Mi történik, ha egy dungeon-crawler találkozik egy anime stílussal és egy **disgaea**-szerű csapatépítéssel? Na, pontosan ezt kínálja a *Labyrinth of Galleria: The Moon Society*. A játék nem titkoltan a hardcore RPG-rajongóknak szól, akik szeretnek mindent mélyen elemezni, és ha nem ijednek meg egy-két elgondolkodtató csavartól. De mielőtt belemennénk a részletekbe, engedjétek meg, hogy feltegyek egy kérdést: **Egy dungeon-crawlerben miért akarok falakat törni?**