A **The Legend of Heroes: Trails to Azure** nálam nem „még egy rész” volt, hanem az a pont, amikor a Crossbell-sztori egyszer csak begyorsít, és onnantól nem kér engedélyt.
Bevallom, amikor megláttam a Cosmic Chaos dobozképét, reflexből az jutott eszembe: „na, ez is az a játék, amit a karácsonyi szünetben letesznek a gyerek elé, amíg a felnőttek kávéznak” – aztán pár óra múlva azon kaptam magam, hogy tényleg jól szórakozom.
Van egy különös igazság a kísértethistóriákban: minél többet mutatsz a túlvilágból, annál inkább visszavált „effekt” üzemmódba. A *Ring* például úgy épít Sadakóra, hogy alig látod, mégis ott ül a nyakadban a film végéig. A *Fatal Frame: Mask of the Lunar Eclipse* viszont – és ezt fájdalommal mondom – néha pont abba a hibába csúszik, amitől a szellem már nem árnyék, hanem rendszeresen érkező menetrend szerinti járat.
A Mato Anomalies az a játék, ami annyi ötletet dobál felém egyszerre, hogy a végén nem én vesztem el benne, hanem ő veszti el saját magát.
Ha azt mondom „gördeszkás videojáték”, nálam automatikusan beugrik a flow. A lendület, a kombók, az ösztönös trükközés öröme. A *Tony Hawk’s Pro Skater* vagy akár az *OlliOlli* pontosan erre épít. A *Session: Skate Sim* viszont már az első percben jelzi: **itt nem hős akarsz lenni, hanem tanuló**. Olyan tanuló, aki elesik. Sokat. Nagyon sokat.
- Ray'z Arcade Chronology – A Múltikori Őrület
- The Last Spell – amikor minden éjszaka ugyanazzal a reménnyel kezdődik, és többnyire vereséggel ér véget
- Paranormasight: The Seven Mysteries of Honjo – Az új generációs vizuális regény, ami felkavarja a vért
- Pronty – Egy elbűvölő, de akadozó mélytengeri Metroidvania