Labyrinth Of Galleria: The Moon Society

Az alapok: Minden, ami egy dungeon-crawlerhez kell

A játék elején megismerkedünk Eurekával, a fiatal lánnyal, aki egy elhagyatott kastélyba kerül, hogy titkos küldetést teljesítsen. Hamarosan kiderül, hogy az egész sztori nem a megszokott fantasy klisékről szól. Különböző élő bábokkal kell felfedeznünk a titokzatos labirintust, miközben egy bonyolult világ, titkok és sötét fordulatok tárulnak fel előttünk. Maga a történet tehát nem egy lebutított fantasy mese, hanem egy jól kidolgozott, rejtélyekkel teli, kicsit talán zűrös sci-fi/horror keverék. De valójában nem a történet a lényeg – hanem a játék mechanikája.

A dungeon-crawleres alapfelállás megmaradt: lépésenként haladunk, miközben térképet építünk, ellenfelekkel harcolunk, és próbálunk előrébb jutni. A harc nem túl bonyolult, mégis mindig tartogat meglepetéseket, és nem lesz egyhamar unalmas. Ami igazán különlegessé teszi a Labyrinth of Galleria-t, az a Coven rendszer, ami lehetővé teszi, hogy akár egy tucatnyi karaktert irányítsunk egyszerre, mintha csak egyetlen egység lennének. Képzelj el egy csapatot, ahol a szereplők egyben, összeszokott gépezetként támadnak, tankolnak, vagy gyógyítanak – ha mindezt jól kezeled, valóban olyan érzésed lesz, mint egy jól felépített hadsereg vezetőjének. És ha nem jól kezeled, elég hamar a legnagyobb ellenfeled a saját csapatod lesz.

Nehéz, de vonzó

A Labyrinth of Galleria valahol félúton van a komplexitás és a hozzáférhetőség között. Az egyes szintek megtervezése és a karakterek összeállítása inkább egy számháborús játékként hat, mintsem egy szimpla RPG-ként. És itt jön a buktató: ha nem vagy min-maxoló típus, aki él-hal a statisztikákért, az egyes csapatösszeállítások közötti tesztelgetés sokszor kínossá válhat. Tudom, hogy nem mindenki élvezi, ha fél órán át számolgat, hogy a harmadik védelmi pontot miért kell egy jobb támadó karakterre cserélni, de ezért működik jól a játék, ha megérted.

Mégis, néha olyan érzésed lesz, mintha egy spreadsheets-szerű RPG-t játszanál, ahol az igazi játék nem a harcokban, hanem a karakterek fejlesztésében rejlik. Ez nem mindenkinek való – ha nem szereted az ilyen típusú mély játékmechanikákat, könnyen elveszítheted a fonalat.

Mi a jó benne?

Az egész játék vizuálisan elég vonzó, különösen, ha szereted az anime stílust. Takehito Harada karaktertervei a lehető legjobb pillanatokat hozzák, a hátterek pedig szépen kidolgozottak, egyedi hangulatot árasztanak. A dungeonok 3D-s dizájnja nem a legszebb, de hangulatos, és képes fenntartani a titokzatosságot. A zene pedig igazán illik a hangulathoz: kicsit kísérteties, kicsit vidám, pont annyira szórakoztató, hogy ne váljon idegesítővé.

A csalódás pillanatai

A játék design egyik legnagyobb hibája a túlságosan zárkózott mechanikák és a rengeteg, elrejtett megoldás. Az egyik küldetés például egy olyan kincset keresett, ami nem volt sem a térképen, sem az információs panelekben nyilvánvaló. Amikor több órát elpazaroltam, hogy felfedezzem az összes lehetőséget, egyetlen falat kellett volna csak áttörnöm. Ez nem az a fajta játék, amit könnyen végig tudsz vinni anélkül, hogy a fejlesztők egy-két nagyon rejtett megoldását megfejtenéd. Az ilyen pillanatok, bár nem gyakoribbak, elég frusztrálók tudnak lenni.