Valószínűleg nem sok olyan játék van, amely egy fehér hóval borított erdőn át vezet, miközben egy farkasbocs és egy szarvasbikabébi segíti egymást a túlélésben – és mindezt anélkül, hogy egyetlen szó is elhangozna.
A *Ten Dates* szinte teljesen egybevág a mostani „normál” világunkkal, ahol már nem a karantén adja a történet hátterét, hanem simán belevágunk a valódi világba, ahol az ismerkedés során igazi emberekkel beszélgetsz. Az alapvető formula ugyanaz, mint az előző részben: hozz létre egy karaktert, menj el randizni és próbálj meg kapcsolatot építeni, hogy végül rátalálj a legjobb társra. De mi van, ha a valóságban az egész kicsit üresebbnek tűnik? Tényleg elég a beszélgetés, vagy szükség lenne valamire több izgalomra? Én úgy érzem, hogy a *Ten Dates* egy szórakoztató, de nem túl mély élmény, amit könnyen elrágcsálhatsz, ha nem vársz túl sokat tőle.
Ma már nehéz elképzelni, de volt idő, amikor az **első személyű Metroid** gondolata konkrétan eretnekségnek számított. A sorozat addig színtiszta 2D volt: labirintusszerű pályák, titkok, power-upok, precízen adagolt magány. Aztán 2002-ben jött a **Metroid Prime**, egy akkor még szinte ismeretlen Retro Studios tollából, és csinált valamit, amiről minden jóérzésű rajongó azt hitte, hogy nem működhet.
Mi történik, amikor egy videojáték tényleg úgy néz ki, mint egy interaktív rajzfilm? Ezt a kérdést nemcsak az animációs műfaj rajongói, hanem a játékosok is régóta keresgélik. A *Forgotton Anne* pontosan ezt az élményt kínálja, és még egy lépéssel tovább is megy: nemcsak látványos, hanem érzelmileg is ütős, miközben egy különleges puzzle-platformer formájában tálalja a történetet. A látvány, a világ, az egész hangulat olyan, mintha egy anime szép lassan életre kelne, és bár a játékmenet nem mindig hibátlan, az élmény, amit kínál, mégis könnyen feledteti a kisebb problémákat.
Pokolba menni ritkán volt ennyire látványos élmény. A *Nadir: A Grimdark Deck Builder* első pillantásra pontosan tudja, mivel fog meg: brutálisan erős vizuális világgal. Olyan ez, mintha egy klasszikus heavy metal albumborító kelne életre, tele csonttal, vérrel, démonnal és vastag fekete kontúrokkal. Engem azonnal behúzott. A gond csak az, hogy miközben a szemem lakmározott, a kezem egyre gyakrabban szorult ökölbe.