The Legend Of Heroes: Trails To Azure

Ritka az a folytatás, ami nem csak rátesz egy lapáttal, hanem konkrétan felborítja a kazánt, és azt mondja: na, akkor most kapaszkodj.

Crossbell békéje olyan, mint a tavaszi napsütés: gyanúsan rövid

A sztori pár hónappal a Trails from Zero után indul, a Special Support Section (SSS) – Lloyd, Elie, Tio és Randy – pedig látszólag egy nyugodtabb időszakban próbálja összekaparni Crossbell mindennapjait. Csakhogy ebben a világban a „nyugi” mindig csak átmeneti állapot: politikai vihar készül, sötét szervezetek kezdenek mozogni a háttérben, és a személyes tét is rátekeredik a nagy történelmi játszmára.

Nem akarok és nem is fogok konkrétumokkal dobálózni, mert az Azure pont attól működik, hogy folyamatosan húzza elő a lapokat – néha finoman, néha ököllel. Annyit viszont bátran mondok: ez a sztori már az elején vállon ragad, és nem enged el. Mintha a Zero felépítette volna a várost, az embereket és az otthonosságot, az Azure pedig azt mondaná: „rendben, most nézzük meg, mennyire szereted őket, amikor fájni fog.”

Tempó, ami nem kímél – és furcsa módon pont ettől él

A Trails-szériát sokan a lassú, gondosan építkező narratíváért szeretik. Na, itt ebből is van, csak az Azure olyan ügyesen pakolja egymásra a fejezetek drámáját, hogy a 60 órás játékidő közben alig érzem azt, hogy üresjárat lenne. Minden fejezetben történik valami, ami vagy a világot borítja fel, vagy a szereplőket.

És igen: a finálé hatalmas, szinte „külön játék a játékban” arányban hosszú. De nálam nem fáradt el. Inkább olyan volt, mint egy jó évadzáró, ahol már rég nem a következő küldetés érdekel, hanem az, hogy hogyan lesz ebből valaha holnap.

Van egy-két endgame leleplezés, ami nálam kevésbé ütött (nem mindegyik gonosz emlékezetes), de összességében ez az a fajta történet, amitől az ember a mentés után is még gondolkodik.

Régi ismerősök, új arcok – és valahogy mindenki a helyére kerül

Az Azure kifejezetten jutalmazza, ha nem most estél be a Trails-univerzumba. Vannak áthallások, visszatérő szervezetek, régi karakterek felbukkanása – és ez az a fajta fanservice, ami nem öncélú, hanem értelmet ad a világnak. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy Crossbell önmagában is elviszi a hátán az egészet: nem kell minden korábbi részt biflázni, csak akkor lesz igazán ízes, ha van hozzá előéleted.

A csapat bővülése pedig telitalálat. Noel és Wazy úgy csatlakoznak az SSS-hez, mintha mindig is ott lett volna a helyük: Noel a lelkes, kissé könnyen zavarba hozható „rendpárti”, Wazy meg az a lazán mosolygó figura, akiről pontosan sejted, hogy sokkal több van mögötte, mint amit mutat. Ettől a dinamika frissebb, a párbeszédek élőbbek.

És ott van KeA. Az a karakter, akire ha rosszul írják, idegesítő kabala lesz, ha jól, akkor a történet szíve. Itt egyértelműen az utóbbi. KeA miatt sokszor nem csak Crossbellért, hanem valami személyesebbért küzd az egész csapat. Randy pedig – akit a Zero után már amúgy is bírtam – itt kap olyan ívet, amire tényleg felkaptam a fejem. Volt pár jelenete, ahol konkrétan éreztem, hogy „na jó, ezért szeretem ezt a sorozatot”.

A játékmenet ismerős, de okosabban csiszolt

A Trails to Azure alapvetően ugyanazt a ritmust hozza, mint a Zero: küldetések, mellékküldetések, állampolgári nyűgök, nagy sztoris fordulók. Ami változik, az a kényelem: Crossbell gyorsabban nyílik meg, és elég hamar kapok autót, amivel a közlekedés és az oda-vissza rohangálás sokkal emberibb. Ez apróság, de egy ilyen terjedelmes JRPG-nél az ilyen „apróságok” mentik meg a tempót.

A felfedezés viszont egyszerre komfortos és kicsit repetitív: sok helyszín ismerős, kevés az igazán új terület. Nekem ez félig előny volt – olyan, mintha hazamennék – félig pedig egy enyhe „jó lenne még egy nagyobb meglepetés” érzés.

Harc: régi alapok, új csavarok, és az a bizonyos „na most megvan” élmény

A csatarendszer nagyrészt a Zero folytatása, csak most gyakrabban mozgok hatfős csapattal, és már eleve magasabb szintről indulunk, így a varázslatok és képességek arzenálja hamar megnyílik. Ez egyrészt kényelmes, másrészt rögtön azt érzem, hogy „na, itt már komoly dolgokról beszélünk”.

Az Orbment rendszer fejlesztése – a Master Quartz bevezetése – nekem kifejezetten jót tett. Nem kell órákig sakkozni, hogy végre kijöjjön az a bizonyos magas szintű varázslat: a testreszabás rugalmasabb, és a Master Quartz szintlépése érezhetően jutalmaz. Amikor eléri a csúcsot, és megkapom a Master Artot, az olyan, mint amikor egy régi Final Fantasyban először sütsz el egy igazán nagy varázslatot: tudod, hogy ezért építkeztél.

A Burst Gauge pedig a másik nagy frissítés. Fontos sztoris pontokon és a fináléban megjelenik, és ha feltöltöm, egy rövid időablakban hat egymás utáni kör, instant varázslás, gyors CP-visszatöltés és státusztisztítás jön. Ez elvileg könnyen „törött” lehetne, de okosan van adagolva: nem spammelhető, és a kemény bossok ellen pont olyan, mint egy mentőöv, amit jó időben kell eldobni.

És igen, vannak bossok, amik elsőre direkt lehetetlennek tűnnek. De amikor végül szétbontom a rendszert, jól pakolom össze az orbmenteket, és átverekszem magam rajtuk, az a fajta elégtétel, amit kevés JRPG ad meg. A győzelem itt nem véletlen, hanem munka.

Tálalás: cozy, de nem álmos

A lokalizáció, a kényelmi funkciók (üzenetnapló, gyorsított mód) mind hozzák azt a minőséget, amit a Zero után elvártam. A zene pedig… Falcomék megint tudják, mit csinálnak. Vannak dallamok, amik alá egyszerűen jobban esik játszani, és a nagy pillanatoknál eltalálja azt a melodrámás, mégis őszinte JRPG-hangulatot, amitől nem érzem cikinek, hogy megindul bennem valami.

A végső főellenség zenéjéről csak annyit: nálam ritka, hogy egy boss track után még percekig ott marad a feszültség. Itt maradt.

Zárás

A Trails to Azure fogja mindazt, ami a Zero-ban működött, és nem óvatosan növeli, hanem teljes lendülettel rátesz még egy réteget: több dráma, több politikai játszma, több érzelmi tét, és közben ugyanaz az otthonos Crossbell-hangulat, ami miatt egyáltalán számított nekem ez a város.

Nem tökéletes – a gonoszok között akad olyan, aki nem lesz örök klasszikus, és az új helyszínek hiánya néha érződik –, de összességében ez az a fajta folytatás, amiért érdemes végigmenni egy komplett íven. Crossbell itt nem csak helyszín, hanem ügy, és mire vége, én is úgy érzem, mintha személyesen lett volna közöm hozzá.