The Last Spell

A világ vége után, műszak szerint

Van valami kifejezetten ironikus abban, hogy a világot elpusztító mágusok most műszakbeosztás szerint próbálják helyrehozni a saját balhéjukat. Nappal építkezés, este mészárlás – ez a The Last Spell alapritmusa, és pár óra után annyira belém ég, mint egy rossz munkahelyi körforgás. Csak itt a túlóra ára egy lerombolt mágikus kör.

A felütés sötét, de maga a játék nem akar állandó depresszióban tartani. A pixelgrafika, a kissé csipkelődő szöveg és a zene együttese inkább egy fanyar, felnőtt mesét ad, nem grimdark önsajnálatot. Ez jót tesz neki, mert a vereség így nem büntetésnek, hanem tanulópénznek érződik.

Nappal Excel, éjjel sakk

A játékmenet két tisztán elkülönülő fázisra oszlik. Nappal jön a Production Phase, ami gyakorlatilag városmenedzsment kicsiben: falak, tornyok, csapdák, gyógyítás, új épületek. Az elején még szűkös a választék, de a fejlődés tempója pont elég ahhoz, hogy minden runban legyen valami új, amivel kísérletezhetek. Soha nem éreztem azt, hogy csak darálok a semmiért.

Éjjel viszont nincs idő gondolkodni. Jönnek a szörnyek minden irányból, köd mögül, hullámokban. A harc körökre osztott, rácsos pályán zajlik, de a tempó feszes. Itt nincs „majd legközelebb”: ha elszúrom a pozicionálást, azonnal érzem a következményét. Addig tart a kör, amíg az utolsó dög el nem hullik, vagy amíg a város lelke porrá nem válik.

Alkalmazkodás vagy halál

A The Last Spell egyik legnagyobb erőssége a rugalmasság. A hőseim nem kasztokba vannak betonozva, hanem abból formálódnak, amit a játék épp elém dob. Fegyverek, perkek, tulajdonságok mind randomok, és nekem kell eldöntenem, hogy ebből mi lesz működő build. Meglepően ritkán éreztem azt, hogy az RNG direkt kicseszett velem. Inkább olyan érzés volt, mintha a játék azt mondaná: „oké, ebből főzz valamit”.

Roguelite lévén a bukás alapállapot. A legtöbb próbálkozásom csúfos véget ért, de érdekes módon ritkán lettem gyengébb. A meta-fejlődés finoman terel előre, és általában egyre közelebb jutok a megoldáshoz, hacsak nem csinálok valami ordító hülyeséget.

Nehéz, de nem szadista

A kampány hosszú, több tucat órát simán bele lehet ölni, de szerencsére ott a Boundless Mode, amivel szabályozható a szörnyek száma és életereje. Őszintén: ezt ajánlom mindenkinek az elején. A játék alapból is kemény, és nem mindenki vágyik arra, hogy egyetlen város miatt esték menjenek el. Boundless módban is megvan a feszültség, csak kevesebb az indokolatlan frusztráció.

Switchen: itt kezd recsegni a varázs

És akkor a feketeleves. A The Last Spell érződik PC-s játéknak, amit kissé kapkodva költöztettek Switchre. A menük kezelése különösen nappal rémálom: állandóan a mínusz gombot nyomkodom, visszalépegetek, újranyitok. Tíz óra után is ugyanazokat a hibákat követtem el, mint a tutorial alatt. Nem azért, mert bonyolult, hanem mert nem intuitív.

Harcból kevésbé lóg ki, de összességében gyakran éreztem úgy, hogy nem csak a szörnyekkel, hanem a kezelőfelülettel is küzdök. Ez megtöri a flow-t, pedig pont ennél a játéknál lenne kulcsfontosságú.

Kézben jó, dokkolva jobb

Grafikailag a pixelart kifejezetten mutatós, főleg dokkolva. Kézben is oké, de a szöveg néha túl apró, főleg új karakterek képességeinél. Nem játszhatatlan, csak kényelmetlen. A zene viszont telitalálat: van benne valami Crypt of the NecroDancer-es lüktetés, ami remekül aláfesti az éjszakai ostromokat.

Zárás

A The Last Spell egy okos, jól balanszírozott, szerethetően kegyetlen taktikai roguelite, amit visszafog a Switch-port ügyetlensége. Ha át tudsz lendülni a kissé esetlen irányításon, rengeteg mélységet és hosszú távú élményt kapsz. De ez az a játék, ahol folyamatosan azt éreztem: egy kicsivel több odafigyeléssel még sokkal jobb lehetett volna.