Van a *The Neverhood*-ban egy rész, a **Hall of Records**, ami lényegében egy végtelenített poén. Szobáról szobára sétálsz, falakon értelmetlen szövegek, a főhős tempója pedig kegyetlenül lassú. A végén kapsz egy darab tokent. Kötelező. Aztán vissza is kell sétálni. Nincs shortcut. Ez nem játékdesign, hanem rosszindulatú tréfa – és mégis emlékezetes.

Mi történik, ha a Contra és a Game Boy szerelemgyerekeként elkészítesz egy játékot? Hát, a Wild Dogs. Ha valaha is játszottál az igazi, régi Contra címekkel, akkor biztos, hogy már érzed azt a friss, kábé végigrohanós élményt, ami ebben a játékban is ott van. És igen, ez a hasonlóság nem véletlen. De nem ám úgy, hogy csak lemásolják a régi formátumot, hanem inkább egy szeretetteljes hommage arról, hogy miért is szerettük annyira a 90-es évek konzolos játékmenetét. Egy igazi, retro-képességekkel megfűszerezett másolás, amiben van bőven szív és lelkesedés, és ami legalább annyira szórakoztató, mint a klasszikus elődök.

Mi történik, ha egy jó ötletet, mint egy medúza boszorkány történetét, félkész játékba öntünk? Molly Medusa: Queen of Spit pont ezt mutatja be. Az alapok érdekesek, de az összkép sajnos inkább csalódás, mint siker.

Mi történik, amikor egy remek alapötletet hoznak vissza egy sok évet váratott folytatásban? Nos, a *Teslagrad 2* ezt teszi, de a kérdés, hogy vajon érdemes volt-e ennyit várni. A játék szórakoztató, gyönyörű és tele van izgalmas mechanikákkal, de van egy nagy hátránya: túlságosan rövid. Lássuk, mi működik és mi nem ebben a két-három órás kalandban.