Fatal Frame: Mask Of The Lunar Eclipse

A horror akkor a legerősebb, amikor nem látod a szörnyet – itt viszont néha úgy érzed, a játék már a folyosó végén előre köszön helyette.

És mindezt úgy, hogy közben a játék atmoszférája tudna nagyon, nagyon működni.

Visszatérés Rougetsu szigetére, tizenöt év késéssel

A Mask of the Lunar Eclipse eredetileg 2008-as Wii-exkluzív volt Japánban, és ez a Switch-es kiadás az első hivatalos nyugati megjelenés. Ennek a sorozat rajongói most joggal dörzsölhetik a tenyerüket: végre itt az „utolsó hiányzó darab”. Nekem viszont – aki szeretem a túlélőhorrort, de nem vagyok Fatal Frame-evangélista – ez inkább olyan élmény volt, mint amikor előkerül egy régi, régóta keresett VHS a padlásról: örülsz neki, csak közben látod a szalag hibáit is.

A sztori alapja erős. Négy főszereplővel dolgozunk, akik a kísértetiesen üres Rougetsu szigetén kutatnak. Három karakter gyerekként már élt itt, és most halálesetek sorozata miatt kénytelenek visszajönni szembenézni a múlttal. A negyedik egy nyomozó, aki korábban már vizsgált itt gyilkosságokat, és most visszatér – zseblámpával, makacssággal, és nyilván azzal a sorssal, hogy neki is végig kell tapicskolnia a baljós folyosókat.

A rejtély maga tényleg beszippantós. Ahogy haladsz, naplók, jegyzetek, prospektusok, rajzok és mindenféle papírdarab rétegezi a történetet. Ez a fajta „nyomozós olvasgatás” nálam alapból nyerő, mert nem kézen fogva mesél, hanem rád bízza, hogy összerakd a képet. Viszont van egy ára: ha az vagy, aki csak a fő célt pipálná ki, itt rengeteg finom részletet elhagysz, és a történet veszít a súlyából.

A tempó: glaciális séta egy rossz helyen

Játékmenetben ez egy iskolapéldája a klasszikus túlélőhorrornak. Lassan bandukolsz szobáról szobára, zseblámpával átfésülöd a sarkokat, apró, békésnek szánt puzzle-öket oldasz, hogy új ajtók nyíljanak. A hangulat sokszor tényleg kifejezetten kellemetlenül jó: a csend, a távolról érkező zajok, a tárgyak „rossz helyen” hagyott jelenléte mind azt sugallja, hogy itt valami nem stimmel.

Csakhogy a mozgás és a kamera… nos, a mozgás és a kamera 2008-ból integet. Működik, csak feleslegesen pepecs. A szabad kamera léte ellenére a nézet nem követ rendesen, csak ha futsz – ami békés helyzetben csak furcsa, veszélyben viszont kifejezetten idegölő. Amikor egy szellem közeledik, és neked gyorsan kéne egy jó szög, a játék néha pont azt csinálja, amit nem kérsz: makacskodik.

A mentőöv az, hogy harc közben, belső nézetben azért kezelhetőbb. Ott játszhatsz jobb analóggal, giroszkóppal, vagy a kettő kombójával, és ez Switch-en kifejezetten kényelmes tud lenni – főleg kézben, amikor a mozdulatból jön az a kis plusz pontosság.

A nagy ellentmondás: jó horror, túl sok szellem, túl sok „HUD”

A játék legnagyobb baja nálam nem az, hogy ijesztő-e. Mert ijesztő tud lenni. A figurák nyugtalanítóak, a helyszínek kellemetlenül ridegek, és a hangulat időnként tényleg eltalálja azt a fajta hideg borzongást, amitől automatikusan lassabban nyitod ki a következő ajtót.

A gond az, hogy a szellemek túl gyakran jönnek. És amikor jönnek, a játék szinte előre szól. Fent egy jelzőfény konkrétan megmondja, milyen szellem van a közelben, és merre van hozzád képest. A meglepetés faktor így elpárolog, és a félelem helyére szépen beáll a rutin: jelzés felvillan, X, kamera elő, célzás, katt.

A Camera Obscura harcrendszere amúgy alapvetően izgalmas, és van benne technika. Ha kivárod, míg a szellem támadásra lendül, és akkor lövöd el a képet, jön a „fatal frame” – extra sebzés, kombó, elégedett bólintás. A kamera fejleszthető, vannak kiegészítők, kerülések, erősítések; harc közben van min ügyeskedni.

Csak közben az egész úgy néz ki, mintha a játék nem tudná eldönteni, hogy finom, visszafogott kísértethorror akar lenni, vagy pontgyűjtős akció. A harcok alatt felugranak célzási jelzések, kombófeliratok, kék orbok cikáznak, és az egész tele lesz vizuális zajjal. Nekem ez mindig kizökkentett abból a lassú, fojtott rettegésből, amit a felfedezés közben már-már elhitetett velem.

És a legfurcsább: ez nem csak ennek az epizódnak a baja, hanem a Fatal Frame örök „rákja”. Mindig ott van az ellentét a hangulat és a harci show között, csak itt talán még jobban kilátszik.

Amit viszont szerettem: vadászat a pillanatra

Van egy mellékvonal, ami kifejezetten jópofa: a „spectre”-ök, azaz azok a rövid ideig felbukkanó jelenségek, amik eltűnnek, ha nem vagy résen. Ezeket elkapni tényleg jó érzés. Ilyenkor nem harcolsz, hanem megfigyelsz – és amikor időben kattintasz, hirtelen úgy érzed, tényleg paranormális nyomozó vagy, nem csak egy fotós a túlvilági céllövöldében.

Hasonlóan működnek a rejtett Hozuki babák is: egyszerű gyűjtögetés, de jó ürügy arra, hogy alaposabban átfésüld a helyszíneket. A pontokat mentőhelyeknél költheted tárgyakra, kameraalkatrészekre, vagy kosztümökre, és a menüben szépen visszanézhető minden: naplók, talált infók, felfedezett szellemek. Ez a „rendrakás” a történetben sokat segít, főleg mert a sztori rétegezett, és könnyű elfelejteni, melyik név melyik eseményhez tartozott.

Remaster, ami látszik – és az is, ami nem

A látványt érezhetően felhúzták a Wii-verzióhoz képest: részletesebb környezet, realisztikusabb karaktermodellek, élesebb összkép. De modernnek ettől még nem fogod nézni. Az animációk néhol kifejezetten „Wii-korszakosak”, és ha valaki frissen játszott a Maiden of Black Water-rel, itt biztosan észre fogja venni a visszalépést.

A teljesítmény vegyes. A framerate többnyire rendben van, viszont az új területek betöltése gyakran megakasztja a ritmust: ajtókilincs, megállás, pár másodpercnyi fagyás, aztán beér a szoba. Nem világvége, de horrorban a ritmus minden. Itt pedig pont azok a pillanatok törnek meg, amiknek feszültnek kéne lenniük. Kicsit olyan, mintha a rendező a jumpscare előtt megkérne, hogy „most egy pillanat, mindjárt”.

Zárás

A Fatal Frame: Mask of the Lunar Eclipse számomra egy erős rejtély és egy nagyon jó atmoszféra, amit a saját rendszeressé váló szellemei és a kissé arcade-os harci prezentációja folyamatosan visszarántanak a földre. A remaster tisztességes, de nem csiszolja le igazán a korból fakadó éleket: a mozgás nehézkes, a kamera néha makacs, a töltések pedig 2023-ban már kínosak.

Ha szereted a túlélőhorrort, és bírod a Fatal Frame különös, fotóalapú harcrendszerét, ebben lesz mit élvezni – csak tudd, hogy ez a sziget nem csak kísértetekkel van tele, hanem apró bosszúságokkal is.