Az ember azt gondolná, hogy a jövőbeli munkásokat nem a szállítmányozás, hanem a robotok fogják helyettesíteni, és úgy is tűnik, hogy a *The Last Worker* egy meglehetősen szürreális módon előlegezi meg ezt a világot. Itt vagy te, Kurt, az utolsó dolgozó, aki egy hatalmas, automatizált raktárban tölti mindennapjait, és miközben dobozokat pakolsz, lassan felfedezed a céget, amelyet nem az emberek, hanem a gépek vezetnek. Mindezt pedig egy repkedő hover-scooteren csinálod.
Az *Atelier* sorozat mindig is kicsit kívülálló volt számomra.
Az előző részek intenzív, 100 órás maratonjai után a **Trails into Reverie** egy igazi pihenősziget. És ha bárki azt gondolná, hogy egy 45 órás játék már nem is számít igazi JRPG-nek, akkor gyorsan be kell vallanom: ennyi idő elég ahhoz, hogy rendesen elmerüljünk, és mindent megkapjunk, amire egy klasszikus **Trails**-rajongó vágyik. Kicsit csalódott vagyok, hogy nem kaptam még több szívfájdalmas politikai intrikát, de hát van, hogy egy-egy kis tempócsökkentés is jól jön.
Az **Oxenfree II: Lost Signals** első perceiben pontosan tudtam, hol vagyok. Nem helyrajzilag – hanem érzetben. Ugyanaz a nyugtalanító, rádiózajjal átszőtt partvidék, ugyanaz a furcsa lebegés a valóság és valami *más* között. A Night School Studio nem próbálta meg újra feltalálni önmagát, és ez kifejezetten jól áll neki. Az Oxenfree II nem radikális váltás, hanem **finomhangolás**: kevesebb szereplő, tisztább fókusz, jobb tempó.
A *Gimmick!* azon játékok közé tartozik, amelyekről sokáig csak suttogva beszéltek. Nem azért, mert tiltott volt, hanem mert alig lehetett hozzájutni. Famicomon kultstátusz, NES-en pedig szinte mitikus ritkaság *Mr. Gimmick* néven, kizárólag Skandináviában. A Sunsoft pedig… nos, a Sunsoft azok közé a kiadók közé tartozott, akik sosem kapták meg a nekik járó vállveregetést, pedig a *Batman*, a *Gremlins 2* vagy épp a *Panorama Cotton* önmagukért beszélnek.