Everybody 1-2-Switch!

Az első 1-2-Switch annak idején tipikus rajtcím volt: egy kicsit techdemó, egy kicsit „nézd, mit tud a Joy-Con”, és közben ott állt mellette a Breath of the Wild, ami konkrétan újradefiniálta a konzol első benyomását. Most, hat évvel és egy Tears of the Kingdom után megint ugyanaz a furcsa déjà vu: jön a nagy Zelda, aztán a Nintendo elővesz egy közepesen langyos partyjátékot, és úgy csinál, mintha ez is egy korszakos esemény lenne.

Az Everybody 1-2-Switch! papíron egy barátságosabb ajánlat: olcsóbb, mint az előd volt, és bár kevesebb a minijáték (17 a 28 helyett), cserébe több variációt ígér. Ez jól hangzik, de a valóságban ez a csomag olyan, mint amikor a büfében a „nagyobb adag” igazából csak több krumpli.

A minijátékok: „már ezt is láttam valahol”

A játék minősége nagyjából ugyanaz a hullámvasút, mint az első részben – csak épp most már nem menti fel a „wow, erre is jó a Joy-Con” faktor. 2017-ben még elnézőbb voltam, mert a Switch akkor mutogatta az izmait. Most viszont, amikor egy Mario Party után beülök ide, nagyon gyorsan kijön, mennyire ismerős minden.

Van a tipikus rázogatós futóverseny, ahol úgy csinálsz, mintha sprintelnél, és passzolgatod a kontrollert, mint egy váltóbotot. Van a lufifújós ügyességi feladat, ami nagyjából addig vicces, amíg valaki nem kérdezi meg: „jó, és most mi jön?” Van a „Statues”, ahol lépegetsz és megállsz, amikor a képernyőn a gyerek rád néz – egyszer-kétszer mosolygós, aztán úgy érzed, mintha egy óvodai fegyelmező játékot játszanál egy drága konzolon.

Nem rosszak ezek. Csak éppen semmi nem ragad meg belőlük. Olyan minijátékok, amikből bármelyik Mario Party-ban találsz ötöt, csak ott legalább van körítés, tét, és az a klasszikus „na majd a csillagoknál visszavágok” érzés.

Amikor végre elszabadul a hülyeség

A legjobb pillanatok akkor jönnek, amikor a játék végre elengedi magát, és beleáll a WarioWare-féle „nem az a lényeg, ki nyer, hanem hogy mit műveltek közben” vonalba. A Hip Bump például az a fajta abszurd, amitől egy társaság vagy hangosan röhög, vagy kínosan hallgat – de legalább történik valami. A UFOs meg pont az a közös, szinkronban hadonászós marhaság, amitől pár percre tényleg partyjátéknak érződik az egész.

Csak hát ezek a pillanatok… ritkák. És amikor visszazuhansz a „rázd gyorsabban, tartsd stabilabban, csináld ugyanazt még egyszer” rutinba, hirtelen megint olyan lesz, mintha egy kötelező bemelegítő programot futtatnál.

A nagy dobás: telefon mint kontroller

Na, itt van az egyetlen tényleg friss ötlet, ami miatt nem legyintek azonnal: a mobilos csatlakozás. QR-kód, becsatlakozol, és máris kontroller a telefonból. Ez nem csak arra jó, hogy több ember tudjon beszállni Joy-Con nélkül, hanem néhány minijáték tényleg kihasználja a kamerát és az érintőképernyőt.

A Color Shoot például a „trend színt” keresteti veled a kamerán keresztül – ez már kicsit olyan, mintha egy modern, közösségi partyjáték felé kacsintana. Az Ice Cream Parlor pedig jegyzeteltet, rendeléseket ad, visszamondat – itt végre van egy aprócska szerepjátékos fűszer, ami miatt a társaság elkezd kommunikálni, nem csak rángatni a kontrollert.

És igen, ez a fajta telefonos beléptetés tényleg praktikus: nem kell hozzá hat pár Joy-Con, és a nagyobb társaságoknál ez aranyat érhet. A játék még azt is bedobja, hogy akár 100 ember is játszhat Device Mode-ban. Amit őszintén szólva én is inkább valami rendezvényen tudok elképzelni, mint egy átlagos péntek esti nappaliban.

Csakhogy… ez a játék társaságfüggő, méghozzá nagyon

Itt jön a bökkenő, és ez nem apróság: ez a cucc minimum négy emberrel kezd igazán működni. Kettővel vagy hárommal már rögtön látszik, hogy a játék nagy része csapatokra van hangolva, és ha nincs elég ember, az egész leül. Vannak feladatok, ahol konkrétan hiányzik a „váltás” vagy a „tömeg”, ami élettel töltené meg.

A legjobb formáját valószínűleg tíz körüli, lelkes társaságnál hozza. Csakhogy a valóságban egyre nehezebb összehozni ennyi embert egy TV elé úgy, hogy mindenki akarja is. És mivel nincs egyszemélyes mód, meg nincs olyan átfogó, célorientált keret, ami tartósan motiválna (mint mondjuk egy régi Wii Party jellegű társasjáték-sziget), ezért az Everybody 1-2-Switch! könnyen „alkalmi címkévé” válik: előkerül, ha épp úgy alakul, aztán visszacsúszik a polcra.

Zárás

Az Everybody 1-2-Switch! alapvetően ártalmatlan. Vannak pillanatai, főleg amikor a mobilos ötletekkel és a warios abszurditással mer játszani. De a minijátékok nagy része túl ismerős, túl biztonsági, és kevés bennük az a plusz, ami miatt azt mondanám: „na ezt legközelebb is elővesszük”.

Ha van egy nagy társaságod, akik vevők a kontrollerrázós bohóckodásra, akkor el lehet vele lenni. Ha viszont a „party” nálad inkább négy ember a kanapén, chips, kóla, és egy kis versengés, akkor jó eséllyel hamar rájössz: a Nintendo partyasztala tele van erősebb fogásokkal.