The Legend Of Heroes: Trails Into Reverie

Mi a közös egy vasúti sztrájkban, egy elhagyatott városban és egy teljesen új karakterben? Mindegyik egy-egy kulcsmomentum a Trails into Reverie-ben, ami egy kicsit olyan, mint egy nosztalgikus búcsúbuli: sok régi ismerős, egy-két új arc, és egy érzés, hogy talán túl későn érkeztél, de azért jól érzed magad.

Történet és felépítés

Három történet, három főszereplő – mondanám, hogy ez mindent elmond, de sajnos nem. A három ív között váltogatva, hárman próbálnak megbirkózni a Crossbell és Erebonia frissen elnyert szabadságával, miközben egy új fenyegetés is ott ólálkodik. A cél nemcsak a megoldás keresése, hanem az, hogy minél több ismerős arcot láthassunk együtt – és sajnos ezt az élményt nem minden karakter igyekszik igazán kiszolgálni.

• Lloyd Bannings története már a Trails from Zero óta velünk van, de most is inkább egy „light” verziót kapunk. A Crossbell szabadsága újra veszélyben, és hát… jó, mondjuk, a srácot nem szeretjük meg kevésbé, de talán már túlléptünk ezen a történeten. Az ő útja igazából egy kis túlélési útvonal a sorozat rajongóinak, akik már olvasták a legutóbbi részeket.
• Rean Schwarzer: ő az, akit már mindannyiunk a szívünkből (vagy éppen a hajunkat tépve) ismertünk meg. Bár a karakterfejlődése itt valóban érezhető, valahol ott van bennem az érzés, hogy már nem igazán szükségeltetik több Rean-történet. Hogy miért? Mert ő már elvégezte, amit neki el kellett. A játék leggyengébb része egyértelműen itt található, és volt olyan fejezet, ahol már szinte kényszeresen nyomtam a gombokat, hogy vége legyen.
• C, a titokzatos új karakter: Itt jön a meglepetés! Ez az ív kétség kívül a legjobb. Az új szereplők – Swin, Nadia, Lapis és maga C – új színt visznek a franchise-ba, hiszen egy kis bandát alkotnak, akik egyesítik a bűntudatot, személyes változást, és egy újfajta friss dinamikát. Kicsit úgy érzem, hogy rájuk építhettem volna egy teljes játékot, és az sem lett volna baj. Az ő történetük hozta meg azokat a pillanatokat, amikor igazán felszabadultan éreztem magam.

Játékmenet: Meglehetősen kiszámítható, de még mindig szórakoztató

A Trails sorozat csatái mindig is az apró trükkökről szóltak, és Reverie sem hazudtolja meg önmagát. A jól ismert Brave Orders, Rushes és Bursts minden eddiginél kemikálisan tisztábbak, és nem kell nagy frissítést kérni ahhoz, hogy élvezzük őket. Ha szeretted a múltban a gyors és hatékony támadásokat, akkor ez most is hozza a kötelezőt.

A legújabb elem a United Fronts, ahol egy teljes csapatot egyesíthetsz egyetlen, mindenkit felőrölni képes támadásba. Mindez kicsit hozzáad az eddigi recepthez, és növeli a stratégiát, de igazából nem hoz akkora forradalmat, hogy megálljunk egy pillanatra, és azt mondjuk: „ez új”. Ugyanakkor, ha nem untad meg, akkor itt tényleg remekül kiélheted magad.

A legszórakoztatóbb része egyébként a True Reverie Corridor. Ez a dungeon-különlegesség gyakorlatilag egy végtelen körforgás, ahol karaktereket fejleszthetsz, új felszereléseket szerzel, és titkos emlékeket fedezel fel. Ez a rész talán a leginkább addiktív, és ha egyszer elkezded, akkor csak az fog megállítani, ha lemerült a konzol.

A grafika és a Switch teljesítménye

Nos, nem mondom, hogy a Trails into Reverie egy csodálatos grafikai mestermunka, de Cold Steel IV-hez képest még mindig szépen mutat. Az akciójeleneteket már nemcsak úgy, mint a PhyreEngine utolsó napjainak átlagos termékét, hanem egy igazi díszes mozdulattal adták el nekünk. Viszont a Switch verzió itt-ott akad, főleg Crossbell-ben, ami határozottan rontja az élményt. A lagg elég komolyan rányomja a bélyegét a nagyobb összecsapásokra.