A történet egy kanadai fiú kalandjait meséli el, aki egy furcsa tudós által kapott horgos pisztollyal indul el, hogy megmentse a Földet a Spheroids nevű idegen lényektől. Ha nem esnél hasra a sztoritól, nem vagy egyedül. A történet valóban egy üres, szinte semmilyen alapot ad a játéknak, és az egész végig azon az érzésen pörög, hogy „na, mi következik most?”. Az, hogy a történet próbál poénkodni, egyáltalán nem segít, sőt, inkább csak ront rajta, annyira erőltetett és gyenge a dialógus, hogy sokszor inkább átugrottam a szöveget, mintsem hogy végigolvasom.

A *Pool Panic* elég furcsa jószág. Azt mondják róla, hogy "a világ legrealisztikusabb pool szimulátora", de ha valaha is próbáltál valamilyen poolos játékot, akkor pontosan tudod, hogy ez olyan, mintha a *Splatoon 2*-t festés- és dekorálószimulátorként jellemeznénk. Mégis, a játékmenetnek megvan az a szórakoztató őrültsége, ami miatt a *Pool Panic* úgy élvezetes, ahogy van, de aztán jönnek azok a pillanatok, amikor csak legyintesz, és úgy érzed, hogy valami nem stimmel.

Hiába a poénos *Episode I* utalás, a **VSR: Void Space Racing** megértéséhez jobb, ha mindent elfelejtek, amit a *Star Wars* tanított az űrről. Itt nincs hangrobbanás, nincs légellenállás, nincs „kanyarodás” a szó klasszikus értelmében. Ha valamire kapaszkodnom kell, akkor inkább *The Expanse* jut eszembe: rideg, könyörtelen fizika, ahol az űr nem díszlet, hanem szabályrendszer.

Az **NoReload Heroes** olyan, mint egy olcsó gyorsétterem-étel: kívülről vonzó, de miután belekezdtél, gyorsan rájössz, hogy a tartalom egyáltalán nem olyan ínycsiklandó, mint amilyennek tűnt. A játék első ránézésre érdekesnek tűnik, tele akcióval, színes képernyőkkel és egy könnyed co-op élménnyel. Azonban, ahogy egyre többet játszol vele, úgy egyre inkább az az érzésed támad, hogy hiányzik belőle valami alapvető fűszer, ami igazán emlékezetessé tenné a kalandot.