Pool Panic

Bevezetés

A Pool Panic egy fizikás, mini-játékokkal tarkított őrület, amely egy szabadon bejárható világ közepén vár ránk. A főszereplő egy kis, két lábon járó golyó, akinek az a feladata, hogy eltüntesse a bűnnyomokat, azaz szétlője a golyókat, és mindezt úgy, hogy a különböző, színes golyókat belepasszírozza az "lyukakba". Hogy miért érdekes ez? Nos, nem azért, amit a játék címéből gondolnál. Az egész egy őrült, pszichedelikus fizikai kirakós, tele furcsa helyszínekkel és még furcsább karakterekkel, mindezekkel összekapcsolva egy jó adag humorral.

Játékmenet – Pool, de nem úgy

A Pool Panic nem egy tipikus pool szimulátor, és talán nem is akar az lenni. Az alapötlet egyszerű: a pályákon szét kell szórnunk a golyókat és bele kell juttatnunk őket a megfelelő helyekre. Igen ám, de a helyszínek nem a klasszikus billiárdasztalon találhatóak, hanem farmokon, gyárakban, vagy akár futballpályákon. A golyókat cipelgetve kell helyet keresni nekik a lyukakban, miközben a pályák tele vannak különböző kihívásokkal és akadályokkal. Az egész játékmenet tele van ötletes megoldásokkal, de mivel a játék elején nem kapsz túl sok útmutatást, a játék inkább a próbálkozásra és hibázásra épít.

A legnagyobb problémám itt, hogy bár az ötlet friss és szórakoztató, az irányítás egyáltalán nem mindig adja azt az érzést, hogy a játékos valóban kontrollálja az eseményeket. A célzás és a mozgás, különösen a kiszámíthatatlan golyó fizika miatt, sokszor inkább idegesítő, mint szórakoztató. Hiába van egy alapvetően egyszerű irányítási séma, az egész rendszer időnként elég nehézkes, főleg, amikor a kameranézetek megzavarnak.

A zűrzavar – Miért szeretem mégis?

A Pool Panic legnagyobb erőssége az őrült, kaotikus hangulatban rejlik. A pályák mindenféle furcsa helyeken zajlanak: dombokon, falvakban, sőt, a legnagyobb móka az, amikor egy gyárépületben próbálunk meg a golyókat bepasszírozni a lyukakba. A 70-es évekbeli zene, az organikus hangszerekkel és a basszusgitárral megtámogatva, tökéletesen passzol a szórakoztató, őrült hangulathoz, és folyamatosan pörgeti a játékot.

De van egy kis gondom a pályák felépítésével. Bár minden helyszín színes és szórakoztató, a rendszeres ismétlés és a randomizált elhelyezkedés nem mindig teszi élvezetessé a fejlődést. A kamerakezelés, ami gyakran olyan, mintha egy régi 2D-s beat-'em-up játékot játszanál, még inkább megnehezíti a helyzetet. Néha úgy érzem, hogy egyszerűen nem látom tisztán, hogy éppen mi történik, és ez nagyban csökkenti az élményt, amikor próbálom elérni a célt.

Miért nem megy?

Az egyik legnagyobb problémám az, hogy a játéknak hiányzik egy igazi motivációja, hogy minden pályát tökéletesre csináljak. A játék arra ösztönöz, hogy minden szintet újra játssz, próbáld meg elérni a különböző célokat (idő, golyók száma, vagy a 8-as golyó betartása), de valahogy nem hoz akkora katarzist, mint kellene. Az ismétlés miatt inkább csak türelmetlenséget érzek, mint igazi elégedettséget, ha sikerül befejezni egy szintet.