„Lehet, hogy nem hibázol, mégis elveszítesz. Ez nem gyengeség. Ez az élet.” Ezt a mély gondolatot nem egy filozófus mondta, hanem Captain Jean-Luc Picard, a *Star Trek: The Next Generation* legendás kapitánya. És ha van olyan játék, ami tökéletesen illeszkedik ebbe a bölcsességbe, az bizony a *Into The Breach*. A játéknak nem az a célja, hogy mindenáron győzzünk, hanem hogy kezeljük a vereséget, miközben próbálunk a legjobb eredményre jutni. Ha nem bánod a kemikusan nehéz döntéseket, akkor a *Into The Breach* az, amit keresel.

Először is, ha a játék történetét egyetlen szóval kellene jellemeznem, az a "kiszámítható" lenne. De nem feltétlenül baj ez, hiszen a **Shining Resonance Refrain** pontosan az, amit egy jól megszokott, **anime-stílusú RPG**-től vársz. Egy jószándékú, amnéziás főszereplő, egy forrófejű hercegnő, egy háborgó tudós – mindent megkapunk, amit egy klasszikus történethez szeretnénk, de… mi történik, ha már mindezt láttuk egyszer? Ez a játék épp ebben az egyensúlyban egy érdekes, de nem igazán kiemelkedő kalandot ad.

2018 januárjában a **Monster Hunter: World** mindent megváltoztatott. Letisztultabb lett, barátságosabb, és hirtelen már nem csak a megszállott vadászok belügye volt a sorozat. Ehhez képest a **Monster Hunter Generations Ultimate** kicsit olyan, mintha Capcom hátranézett volna, vállat vont volna, és azt mondta: *jó, de mi van azokkal, akik a régit szerették igazán?*

Képzeld el, hogy az első Mario Kartot indítod, és egyből a Rainbow Road-on találod magad. De nem a szokásos 150cc-s, robbanékony élményben, hanem egy **25cc-s verzióban**, ahol a karaktered egy **Morris Minor**-ral próbálja elérni a célvonalat. Üdvözöllek a **Space Ribbon** világában, ahol a száguldás inkább vonakodva, mintsem lendületesen történik.