Shio

Történet és keret – álmok, emlékek, maszkok

A játék egy kínai tóparti háznál indul. Egy maszkos figura vagy, akinek múltja szorongással és töredezett emlékekkel van tele. Négy fejezeten keresztül haladsz előre, miközben leveleket és tárgyakat találsz, amelyek visszakerülnek ebbe a házba, és apránként rajzolják ki a család történetét.

A ZL gombbal bármikor előhívható naplóban ezek az emlékek gyűlnek, sokszor kitakart részletekkel, amelyek fokozatosan válnak olvashatóvá. Ez a megoldás nem tolakodó, inkább csendesen kísér – pont úgy, ahogy a játék egésze.

Játékmenet – egy ugrás és egy lámpás

A mozgáskészlet elsőre ijesztően egyszerű: ugrás az A vagy B gombbal. Ennyi. A trükk a kézben tartott lámpás, amit levegőben meglendíthetsz. Ha más lámpások közelében teszed ezt, kapsz egy lendületes dupla ugrást, és ezek láncolása a túlélés kulcsa.

Ahogy haladsz előre, jönnek az ismerős, de jól variált elemek:

• felhevülő vagy omladozó járófelületek,
• széllökések,
• mérgező gáz,
• kapaszkodó növények,
• időlegesen megjelenő platformok.

A fejlesztők nyíltan hivatkoznak a Super Meat Boy-ra, és ez érződik is. A nehézségre a „brutális” jelzőt használják, amit a játék rögtön az elején alá is húz azzal a kérdéssel: „Where wake up?” – egy bájosan esetlen fordítás, ami valahogy tökéletesen illik az álomszerű hangulathoz.

Nehézség és flow – mikor már nem lehet csak érzésből menni

A választott nehézségtől függően (Shallow Dream vagy Deep Sleep) több checkpointot kapsz, de a könnyebb mód cserébe lezárja a rejtett kihívásokat. A pályák kisebb szekciókra vannak bontva, checkpointokkal. Az X gomb megmutat egy kézzel rajzolt térképet a következő részről, de őszintén: alig néztem rá. Inkább ugrottam fejest a tűzgolyók és fűrészek közé, bízva abban a bizonyos flow-state megvilágosodásban.

Eleinte működik is. Aztán a játék keményít. Ilyenkor már nem elég érzésből menni, tanulni kell az íveket, a lendületet, a lámpás ostorszerű csapását. És itt válik igazán jóvá: az irányítás tűpontos, a lendületkezelés élvezetesen fizikai, és minden sikeres szakasz után érzed, hogy te csináltad, nem a játék engedett át.

A halál azonnali füstpamacs és respawn. Nincs várakozás, nincs düh. Csak „oké, még egyszer”.

Kihívások és visszatérés

Minden szakasz időmérőt is kapott, ha szeretnéd feszegetni a határaidat. Álló helyzetben ZR-t nyomva bármely korábbi részhez visszaugrálhatsz, gyakorolhatsz, faraghatsz az idődön. Ez a rendszer remekül támogatja az újrajátszást, anélkül hogy kényszerítene rá.

Audiovizuális élmény – nyugalom és tisztaság

A Shio gyönyörű. Festményszerű 2D grafika, finom parallax scrolling, tiszta, jól olvasható környezetek. TV-n különösen szép, handheld módban kicsit lágyabb, de még mindig kellemes. Az animáció sima, a pályák logikusan vezetnek A-ból B-be, néhány eldugott gyűjtögetnivalóval és kisebb kerülőkkel.

A történet egy visszafogott, családi hangvételű mese identitásról, elvárásokról és az álom–valóság határáról. Nem forradalmi, de működik. Ha nem érdekel, simán átugorható. A lokalizáció alapvetően jó, de akadnak elütések, furcsa sortörések, apró bakik, amik kicsit kizökkentenek.

A zene ambient, nem dallamtapadó, inkább hangulatot teremt. Nem fogod dúdolni, de mindig ott van, ahol kell.

Zárás

A Shio kellemes meglepetés. Nem olyan csiszolt, mint a Celeste, és nem is akar az lenni. Viszont precíz, szép és élvezetes platformjáték, ami érti a flow-t, és hagy játszani. Ha már meghódítottad a Celeste hegyét – vagy, isten bocsássa meg, nem jön be a pixeles stílusa –, akkor ez egy remek alternatíva.

Öt óra alatt értem a végére, néhány igazán izzasztó résszel (főleg a negyedik fejezetben), de semmi olyannal, ami ne lett volna fair. A Shio nem kiabál, nem tolja magát előre – csak csendben megmutatja, hogy van még hely ebben a műfajban.