Mindenki, aki valaha is játszott a *Ghouls 'n Ghosts*-szal, ismeri azt az érzést, amikor egy 8 bites hős boldogan pusztítja a démonokat, míg mi a karosszékből próbáljuk nem a kontrollert összetörni.
Miért van az, hogy a videojátékok néha pontosan azt a célt szolgálják, amit egy stresszes nap után várunk tőlük: egy kis agymosást?
A *Viviette* első ránézésre egy ártatlan, 16 bites felülnézetes kalandnak tűnik, aztán szép lassan bebizonyítja, hogy a rémülethez néha elég egy nyikorgó ajtó és egy rossz emlék.
Van valami furcsán megnyugtató abban, amikor egy dungeon crawler nem akar többnek látszani annál, ami: sötét folyosók, négyzetrácsos mozgás, titkos kapcsolók – és az érzés, hogy minden sarok mögött valami kellemetlen vár.
Van az a posztapokaliptikus fantázia, amit filmek és játékok előszeretettel árulnak: kemény túlélők, nagy döntések, drámai pillanatok – a Sheltered viszont inkább arról szól, hogy elfogyott a víz, valaki beteg, és rossz embert küldtél fel a felszínre.