Van egy érzésem, hogy a *Kingdom Two Crowns* most nem fogja bevenni az egész világot – de ha egyszer bejutsz a ritmusába, valami igazán különleges dolog lesz belőle. A sorozat harmadik részében, bár a látvány továbbra is káprázatos, a tempó egy kicsit túl nyugodt ahhoz, hogy egy pörgős stratégiára vágyó játékos teljesen belefeledkezzen. De mi is az, amitől mégis érdemes belevágni? Nézd csak meg!
Ritka, hogy egy fejlesztő egy főellenséggel indít egy játékot, de a Drinkbox Games épp ezt tette a *Guacamelee! 2*-ben. A kezdeti bunyó nemcsak arra szolgál, hogy összefoglalja az első rész eseményeit, hanem arra is, hogy mindenki bepillanthasson egy kis "szezonális visszatekintésbe". Az egész történet egy pörgős, színes Metroidvania platformer, ami a régi klasszikusok szellemiségét hozza, de egyúttal képes is továbbfejlődni.
A Smash mindig is az a sorozat volt, amit nem lehetett máshoz hasonlítani, most viszont olyan magabiztosan kimondja magáról, hogy „Ultimate”, hogy az ember reflexből felszisszen: na persze, majd meglátjuk.
A játékok akkor vannak igazán elemükben, amikor **mernek furcsák lenni**. Amikor nem akarnak mindenáron filmszerűek, realisztikusak vagy komoran „felnőttek” lenni. Ebben a mostani, komolyságot hajszoló korszakban kifejezetten felszabadító érzés visszatérni a **Katamari** világába, ahol a józan ész már az első percben lecsúszik a kanapéról. A **Katamari Damacy Reroll** pedig nemcsak visszatért, hanem tette mindezt **gyönyörű HD-ben**, Switch-en, pontosan ott, ahol ennek a játéknak lennie kell.
A *Little Friends: Dogs & Cats* minden reklámja és kommentárja azzal kezdődik, hogy „Hát végre valaki újraalkotta a Nintendogs-ot!” – és igazuk is van. Alapvetően pontosan ezt kapjuk: kutyákat, cicákat, és azokat az interakciókat, amik a Nintendo DS klasszikusában is megvoltak. Csak éppen itt, a Switch-en, valahogy mindez üresnek tűnik. És ezt most nem azért mondom, mert irigylem a kutyák pixeleit, hanem mert a játékmenet önállósága és a friss ötletek teljes hiánya nem segítenek kiemelni a címet a tömegből.