A *Omega Strike* egy olyan játék, amely alapvetően jól összerakott, de egyszerűen nem képes kiemelkedni a zsúfolt platformer-piacon. Azoknak, akik a 2D Metroidvania vagy a side-scrolling lövöldözős játékok szerelmesei, talán egy kis szórakozást nyújt, de a hiányzó egyediség és az olyan tényezők, amelyek igazán emlékezetessé tennék, elég hamar érződnek. A grafika retro, a zenék pörögnek, a játékmenet egyszerű – de mégis ott van valami, ami miatt az egész úgy tűnik, mintha bárhol máshol is játszhatnánk.
Amikor először elindítottam a Mech Rage-et, volt bennem egy halvány remény, hogy egy jólesően buta, pörgős twin-stick lövöldét kapok – olyat, amit agykikapcsolva lehet tolni egy fáradt este végén.
Nem sok játék meri ilyen pofátlanul az arcodba mondani, hogy „itt nincs szerencse, csak te vagy és a bénázásod” – a Wondershot megteszi, és közben még igaza is van.
A *Koloro* egy olyan játék, ami könnyen el tudja csalni az embert: elsőre kedves, szórakoztató, és a képernyőn látható színek, formák mind azt sugallják, hogy egy könnyed indie élményben lesz részünk. Aztán jön a fárasztó igazság: a játék ugyan ügyes, de valahogy nem ragad meg úgy, ahogy azt vártuk. És miért? Mert bár minden megvan benne, amitől egy jó puzzle-platformer lehetne, valahogy mindent máshonnan már láttunk.
A roguelike dungeon crawlerekből ma már Dunát lehetne rekeszteni, de ritkán futok bele olyan darabba, ami nem a mennyiséggel, hanem a feszültséggel akar megfogni. A Mana Spark pontosan ilyen: kicsi, szűkmarkú, de minden lépésnél érezteti velem, hogy a következő szoba akár az utolsó is lehet.