Nippon Marathon

Van az a partyarc, aki annyira szeretne vicces lenni, hogy végül csak fárasztó lesz – a Nippon Marathon pontosan ezt az energiát hozza.

Japán körverseny, bolondokkal

A Nippon Marathon alapötlete egyszerű: jelmezes figurák futnak keresztül Japán különböző helyszínein, miközben minden, ami létezik, azon van, hogy feldöntse őket. A sztorimód afféle keret: különc szereplők – homárokat imádó futó, narválmániás atlétanő és még jó pár hasonlóan elborult arc – próbálnak álmot kergetni egy enyhén shady vállalati háttérrel megfűszerezett versenyben. Ez az egész inkább kifogás arra, hogy egyik abszurd helyzetből a másikba dobjon a játék, nem valódi történetmesélés.

Egyedül is végig lehet menni rajta, de ez tipikusan az a cím, ami magányosan hamar kifullad. A Nippon Marathon társaságban érzi jól magát, amikor a kanapén ülve lehet röhögni azon, hogy a másik játékost egy leeső görögdinnye intézte el.

Irányítás és fizika: szándékosan rossz

Felülnézetes az egész, kicsit olyan, mintha a Micro Machines világába dobtak volna be embereket, csak itt nem ceruzák között szlalomozol, hanem hordók, rönkök és véletlenszerűen felbukkanó shiba inu kutyák között. Az irányítás borzasztóan esetlen, de ez nem hiba, hanem koncepció. Ugrás közben előre vetődsz, a lendület ritkán ott ér véget, ahol szeretnéd, és szinte bármi kibillenthet az egyensúlyodból.

Ez az a fajta fizika, ami egyszerre tud hangosan nevettetni és kontrollert szorongatva káromkodásra késztetni. Pont, mint a Gang Beasts vagy a Guts and Glory: ha elengeded magad, szórakoztató, ha komolyan akarsz nyerni, idegőrlő.

Pályák, módok, és ami tényleg működik

A versenyek szakaszokra bontott pályákon zajlanak, csatornákkal, hegyi ösvényekkel, folyókkal és mindenféle akadállyal. Időnként labirintusos kihívások törik meg a monotóniát, ahol egy tárgyat kell megtalálni a továbbjutáshoz. Az egész olyan, mintha a Takeshi vára videojátékos változata lenne, az It’s a Knockout ízlésvilágával összekeverve.

Az AI viszont fájdalmasan buta, ezért a sztorimód gyorsan kipipálható. A valódi móka a versus futamokban és a party módokban rejlik. A Go-Go-Trolley egy bevásárlókocsis őrület, ami egyszer-kétszer vicces, de hamar ellövi minden poénját.

A L.O.B.S.T.E.R. viszont meglepően jó. Ez egy egyéni kihívás, ahol egyre tovább kell jutnod egy véletlenszerűen generált pályán, mielőtt elfogy az idő vagy pofára esel. Itt végre van újrajátszási érték, mert sosem tudod, mi jön szembe. Nem véletlen, hogy ez az egyetlen mód, ami hosszabb távon is életképesnek érződik.

A stílus ára

A vizuális világ szándékosan ronda, rikító és túlzó, japán tévés vetélkedős esztétikával. Egy darabig ez része a varázsnak, aztán gyorsan elkezd fárasztani. A karaktermodellek kifejezetten csúnyák, és bár értem a poént, nem feltétlen akarok órákat eltölteni ebben a látványban.

Zárás

A Nippon Marathon nem rossz játék, csak nagyon specifikus közönségnek szól. Ha van pár barátod, akik szeretik a kontrollált káoszt, és nem baj, ha a nevetés néha inkább kínos, mint felszabadult, akkor jó estét tud adni. Egyedül viszont hamar kifullad, és a „nézd, milyen random vagyok” attitűd nem tart ki sokáig.