Donut County

Egy mosómedve, egy app, és egy nagyon rossz ötlet

A Donut County alaphelyzete pont annyira abszurd, hogy azonnal működjön. BK, a beszélő mosómedve egy appot nyomogat, Mira panaszkodik egy hangos szomszédra, aztán hirtelen megjelenik egy lyuk, ami mindent elnyel. Házakat, embereket, kutyákat, fánkokat. Klasszikus „elszabadult dolog” történet, rajzfilmes tempóval és párbeszédekkel.

A sztori nem akar világot váltani, inkább csak keretet ad annak, amit csinálok. A városlakók visszaemlékezései adják a pályákat, és közben szépen kirajzolódik BK teljes képtelensége: természetesnek veszi, hogy nem az ő hibája, hogy mindenki egy hatalmas gödör alján kötött ki. A humor itt tényleg működik, főleg az üzenetváltások és a Trashopedia bejegyzések miatt. Az, ahogy egy mosómedve értelmezi a világot, sokszor hangosan megnevettetett.

A nyugalom játéka

A játékmenet annyira egyszerű, hogy szinte meditációs élmény. Egy lyukat irányítok, aláhúzom a kisebb tárgyakat, a lyuk nő, és jöhetnek a nagyobb dolgok. Ez az egész nagyon finoman van adagolva, nincs kapkodás, nincs stressz. Az egész olyan, mintha egy point-and-click kalandjáték puzzle-it kivették volna a képből, és csak a „mi történik, ha ezt csinálom” érzést hagyták volna meg.

Időnként azért bedob a játék egy-egy könnyed környezeti feladványt. Nem nehézek, inkább ötletesek: hogyan gyújtok be egy rakétát, hogyan mozdítok el valamit, hogy máshol történjen reakció. Ezek pont annyira törik meg az egyhangúságot, hogy ne váljon unalmassá a folyamatos nyelés.

Flow van, kihívás nincs

A Donut County nem akar megizzasztani. Ez nem az a játék, amit újra és újra neki kell futni egy megoldásnak. Általában egy percen belül rájövök, mit akar tőlem, és mehetek tovább. Ez egyrészt nagyon kellemes, másrészt egy idő után kicsit lapossá válik. A flow megvan, de nincs benne igazi csúcspont.

És mire azt érzem, hogy talán most kezdhetne mélyülni az élmény… vége. Nálam nagyjából másfél óra volt az egész, és őszintén szólva meglepett, hogy ennyi volt. Nincs rejtett gyűjtögetés, nincs pontszám, nincs plusz kihívás. Újrajátszani lehet, de okom nincs rá.

Stílus, ami viszi a hátán

Amit viszont nem lehet elvenni tőle, az a stílus. A low-poly látványvilág kifejezetten szerethető, van benne egy erős N64-es visszhang, anélkül hogy olcsó nosztalgiára menne rá. A színek élnek, a pályák tele vannak apró vizuális poénokkal.

A zene külön említést érdemel. Kicsit nyolcvanas éveket idéz, kicsit fura, nagyon passzol az egészhez. Ez az a fajta soundtrack, ami észrevétlenül teszi jobbá az élményt.

Zárás – jóleső falat, nem főétel

A Donut County számomra olyan volt, mint egy nagyon jól eltalált rövid animációs film. Szórakoztató, emlékezetes, de mire igazán megszeretném, már véget is ér. A gond ott van, hogy videojátékként kér érte pénzt, és ezen a téren nehéz nem érezni az aránytalanságot.

Ha leárazva futsz bele, vagy aranypontokkal toldod meg, könnyen ajánlható. Teljes áron viszont nehéz nem azt érezni, hogy túl hamar elenged. Jó volt vele az az egy-két óra, csak kár, hogy nem lett belőle több.