A Karate Kölyök-filmekkel mindig is ambivalens volt a viszonyom, mert bármennyire is szeretem a sztorit, titokban mindig azt gondoltam, hogy egy Karate Felnőtt azért mégiscsak hatékonyabban osztja a pofonokat – és pontosan innen indul a **Cobra Kai: The Karate Kid Saga Continues**.
**Ritkán érzem azt, hogy egy játék pontosan tudja, milyen évszakban akar játszatni velem – a Pumpkin Jack viszont már az első percben narancssárga leveleket szór a lelkemre.**
A *Neversong* első pillantásra simán beleférne a „hangulatos indie Metroidvania” dobozba, de pár perc után világos lett számomra, hogy **ez a játék nem csak azért van itt, hogy ügyesen ugráltasson és ellenfeleket pakoljon elém**. Peet története – aki az elrabolt barátnőjét, Wrent keresi – meglepően egyenes, mégis rétegzett, és miközben sötét témákat érint, sosem válik nyomasztóan öncélúvá.
Van egy különleges érzés, amikor egy játék első pár percében rájössz, hogy nem a legbonyolultabb, nem is a legnagyobb kihívást jelentő élmény vár rád, de mégis minden pillanatában szórakoztató. *Transformers: Battlegrounds* pontosan ilyen – egyszerű, de hatékony taktikai játék, ami mégis megőrzi a kedvességét a nagy robotos csaták közepette. A kérdés csak az: meddig tart a varázs, mielőtt a repetitivitás begyűjti a "még több" játékmenetet?
Nem mindegyik folytatásnak kell mindent megújítani ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Elég, ha egy kis változtatással, de hozza azt, amit már az előző részekben is szerettünk. A **Torchlight III** éppen ezt csinálja: hozza a klasszikus ARPG élményt, amit már megszoktunk, csak éppen semmi igazán különöset nem tesz hozzá, hogy újra rácsodálkozzunk. De, ne értsetek félre: ha imádjátok a dungeon crawl-okat, a goblinok levadászását és az arany megszerzését, akkor nem fogtok csalódni. Csak ne várjatok tőle semmi forradalmian újat.