Amikor először találkoztam a *Umihara Kawase* sorozattal, nem gondoltam volna, hogy ennyire kitartóan fognak folytatódni. Az egyedi horgászbottal való harc és a fizikai alapú mechanika valahogy mindig különlegesnek tűnt. De most, a *BaZooKa!* részben a dolgok kicsit elmozdultak egy másik irányba. Ahelyett, hogy megőrizték volna az eredeti sorozat egyedi vonásait, most egy gyors pörögős multiplayer játékot próbáltak ki, ami nem biztos, hogy sikerült.

A *No More Heroes* egy szép példája annak, amikor a játék nemcsak hogy egyedülálló, de teljesen mentes a konvencióktól, miközben bátran, szinte már szemtelenül megveti a hagyományos videojáték-formulákat. A főszereplő Travis Touchdown egy olyan antihős, aki mindent elmond, amit a modern videojátékok sokszor titkolnak: a zűrös, eltorzult világot, amit a túlzottan karikírozott karakterek és a szándékos gusztustalanságok jellemeznek. És én mégis imádom.

Ha van olyan játék, ami mindenképpen felkelti a figyelmet, akkor az a **Mad Rat Dead**. Nemcsak hogy **stílusos**, de olyan egyedi hangulatot áraszt, hogy egyből elfelejted: te csak egy patkány bőrébe bújva próbálod túlérezni a játékot. De ne rohanjunk ennyire előre, mert a játékmenet és a hangulat egyaránt képes **totálisan elvarázsolni**, és ezt a stílust nem is próbálják túlmagyarázni.

Valami borzasztóan ismerős az Oceanhorn 2-ben. Nem mintha bármi baj lenne ezzel, de olyan érzés, mint amikor egy régi, szeretett játék visszajön egy új köntösben, de közben mintha csak a második szezon egy régi sorozatból lenne. Kicsit már kiszámítható, és bár megvannak a maga pillanatai, valahogy mégsem tud úgy elvarázsolni, mint elődje, vagy mondjuk, a zsáner igazi királyai.