Pumpkin Jack

A Pumpkin Jack számomra az a játék, ami csendben odalép, megkocogtatja a vállad, és azt mondja: „hé, emlékszel még a MediEvilre?” Nem nosztalgiából, nem idézőjelben, hanem azért, mert pontosan érti, miért működtek azok az akció-platformerek a PS1 korszak végén. Itt nincs világmegváltó narratíva, se túlmagyarázott mitológia: van egy unalmas királyság, egy unatkozó Sátán, egy varázsló, és az ördög bajnoka, Stingy Jack, akinek pont annyi személyisége van, amennyi egy jó esti meséhez kell.

A sztori szolgálja a hangulatot, nem akar több lenni. Egy pimasz bagoly kommentálja végig az utadat, időnként beszól, időnként segít, és pont jókor hallgat el. A szereplők és a világ dizájnja viszont meglepően erős: minden karakter olyan, mintha egy régi, kicsit morbid mesekönyvből lépett volna ki. Külön tisztelet, hogy mindezt egyetlen fejlesztő rakta össze – ez nem „indie csoda” póz, hanem tényleges, érzékelhető alkotói kézjegy.

A pályák szerkezete az arany középutat találja el. Elég lineáris ahhoz, hogy mindig tudd, merre haladsz, de hagy annyi levegőt, hogy letérj az útról, és összeszedd az eldugott hollókoponyákat, amikért kozmetikai cuccokat kapsz. Nem erőlteti a felfedezést, inkább jutalmazza a kíváncsiságot. A tempó pedig kifejezetten jó: egy-két pálya picit elnyúlik, de a többség pont akkor ér véget, amikor még benne lennél egy körben.

Játékmenetben a Pumpkin Jack két lábon áll: harc és platformozás. A harc egyszerű, de hatásos. A kombók jól esnek, a levegőben indított támadásoknak súlya van, és az új fegyverek – kard, dárda, puskaszerű alkalmatosság – nem csak statisztikákban különböznek, hanem érzetben is. A mágikus kard például konkrétan lebegteti Jacket, amitől az egésznek lesz egy „gonosz varázsló a mezőn” hangulata. Nem mély rendszer, de élvezetes, és ami fontos: nem unalmas.

A platformozás már kényesebb terep. Jack rögtön kap dupla ugrást, ami elsőre nagylelkűnek tűnik, de a levegőben meglepően merev a mozgása. Ha elnézel egy ugrást, ritkán tudod korrigálni, inkább csak zuhansz, és újrapróbálod. Az elején ez tud bosszantó lenni, de ahogy rááll a kezed, egyre ritkábban törik meg a flow. A pályák változatosak: forgó oszlopok, pattogó gombák, szellemlovaglás mocsárban – ezek mind segítenek abban, hogy a játék ne váljon egyhangúvá.

Vizuálisan a Pumpkin Jack nem technikai erődemonstráció, de művészeti irányban nagyon eltalált. A narancs-lila-zöld színpaletta ordítja a Halloweent, a környezetek néha szándékosan üresek, mintha egy régi rajzfilm hátterei lennének, és érdekes módon ez sokszor csak fokozza a kísérteties hangulatot. Dockolva kifejezetten szép, kézben tartva viszont már látszik a kompromisszum: szemcsésebb, darabosabb az összkép. Játszható így is, de ha teheted, tévén add meg neki, ami jár.

Egy gyakorlati tanács: az első dolgod legyen feltekerni a kamera érzékenységét. Alapból olyan lassú, mintha Jack nyakában egy régi búvárharang lógna. Maximumra állítva viszont az egész irányítás sokkal gördülékenyebb, és ritkábban küzdesz a látószöggel a harcok közepén.

A Pumpkin Jack végig azt érezteti, hogy pontosan tudja, micsoda. Nem akar több lenni, mint egy feszes, hangulatos, őszies akció-platformer, és ebben kifejezetten magabiztos. Nem túl hosszú, nem túl nehéz, nem túl komolykodó – de pont emiatt működik. Olyan játék, amit jólesik végigjátszani, majd elégedetten letenni.