Cobra Kai: The Karate Kid Saga Continues

Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy egy Cobra Kai-játék közben azon kapom magam, hogy vigyorogva püfölök pixelverőlegényeket, miközben a fejemben egy ’80-as évekbeli szintipop szól.

Az első ütések élménye

Amikor először elindítottam Switch-en, gyorsan kiderült, hogy ez nem akar többnek látszani annál, ami: egy klasszikus belt-scroller, ahol kiválasztod a dojódat – Cobra Kai vagy Miyagi-do –, és módszeresen elfenekelsz mindenkit, aki az utadba kerül. Konzolos fejjel ez azonnal otthonos terep. Kicsit olyan, mintha egy régi Final Fight-kazettát poroltam volna le, csak itt már futás, kitérés és parry is van a repertoárban.

A tempó alapvetően rendben van. Az ütésrúgás kombók jól esnek, van súlya a találatoknak, és amikor sikerül egy hosszabb sorozatot összefűzni, az tényleg jutalmazó érzés. Nem kell túlmagyarázni, nem oktat ki a játék – hagy játszani.

Amikor recseg a padló

Viszont gyorsan előjönnek a repedések. A látvány… hát, finoman szólva sem erőssége. Switch-en futva inkább „elmegy” kategória, néha pedig kifejezetten darabos. Az animációk furcsák, főleg amikor előre-hátra mozogsz a pályán: a karakterek ilyenkor úgy merevednek meg, mintha valaki rosszkor nyomta volna meg a pause-t. Értem én, hogy ez a tömegkezelést segíti, de attól még olcsó hatása van.

A környezettel való interakció viszont jópofa. Ellenfeleket csapni falnak, kirakatnak, padnak mindig hálás dolog, még ha közben a motor néha látványosan liheg is. Ilyenkor érzem, hogy a fejlesztők pontosan tudták, mit szeretünk ebben a műfajban, csak nem mindig volt meg hozzá az erőforrás.

Ismerős mozdulatok, ismerős érzések

Tele van apró kikacsintásokkal a műfaj klasszikusai felé. Az ellenfél „bedobása” a képernyőbe egyértelműen a Turtles in Time felé int, a díszletek használata pedig Scott Pilgrim hangulatot idéz. Ezek nem eredeti ötletek, de jól működnek, és őszintén: jólesik felismerni őket.

A gond inkább a pályák hosszával van. Egy beat ’em up akkor jó, ha feszes, itt viszont a szintek hajlamosak túlnyúlni a türelmi küszöbömön. Alap nehézségen túl könnyű, feljebb tekerve pedig nem okosabb, csak hosszabb lesz minden. Ez főleg egyedül játszva válik fárasztóvá, bár kooperatív módban legalább van kivel együtt szenvedni.

Zárás

Minden hibája ellenére nem tudom azt mondani, hogy ne élveztem volna a Cobra Kai: The Karate Kid Saga Continues-t. Van benne egyfajta pimasz, túltolt hülyeség, ami működik. Érezni rajta, hogy a készítők szeretik a műfajt, és nem nézik hülyének a játékost. Nem klasszikus, nem megkerülhetetlen, de egy jóleső, kissé csálé pofon a nosztalgia jegyében.