Voice Of Cards: The Beasts Of Burden

Egy föld alatti kezdet, egy felszínre törő düh

A történet középpontjában Al’e áll, egy lány, aki csillagokat akar látni egy olyan világban, ahol még az ég is elérhetetlen luxus. Egy föld alatti faluban élnek, amelyet rendszeresen ostromolnak a szörnyek – nem metaforikusan, hanem nagyon is konkrétan. Amikor Al’e egy újabb támadást próbál visszaverni, a falu védtelen marad, és mire visszatér, már nincs hova hazamennie.

Ez a Voice of Cards eddigi legsötétebb kiindulópontja. Nem sokkol, nem akarja rád erőltetni a tragédiát, de ott lüktet végig. A bosszú itt nem nagy szavakkal operál, inkább csendes, makacs hajtóerő. A történet epizodikusabb, mint korábban: nincs egyetlen, mindent meghatározó cél, inkább kisebb, önálló fejezetek, amelyek lassan építik Al’e és társai karakterét. Nekem ez jobban működött, mint az előző részek lineárisabb ívei.

Új mesélő, új hangsúlyok

A narrátor szerepében ezúttal Carin Gilfry hallható, az első női „Game Master” a sorozatban. Jó döntés. A hangja valahol félúton van az előző két mesélő között: komolyabb, mint Mark Atherlay, de játékosabb, mint Todd Haberkorn. Apró reakciói – egy kritikus találatnál, egy új ruha felvételekor – meglepően sokat adnak hozzá az élményhez. Nem uralja a játékot, hanem kísér, és ez ennél a formátumnál kulcsfontosságú.

A kártyák világa – még fókuszáltabban

A játékmenet alapjai változatlanok: a világ arccal lefelé fordított kártyákból áll, amelyeket lépésről lépésre fedek fel. Még mindig van ebben valami furcsán hipnotikus. Soha nem tudom, hogy a következő lap fal, kincs vagy titkos barlang. A gyors visszateleportálás a már felfedett lapokra továbbra is áldás, így a tempó nem ül le.

A pályák és dungeonök érezhetően szűkebbek és célratörőbbek, mint a Forsaken Maiden nyílt tengerei. Ez szerintem kifejezetten jót tett a játéknak. Mire egy terület elkezdene fáradni, már vége is van, és jöhet a következő. A környezeti trükkök – például a bányakocsis labirintus – nem agyzsibbasztó puzzle-ök, de kellemesen kizökkentenek a rutinból.

Harc: ismerős alap, új réteg

A harcrendszer továbbra is klasszikus körökre osztott JRPG, közös mana-poollal. Ez még mindig jó döntés: folyamatosan mérlegelek, hogy most ellövöm-e az erősebb képességet, vagy hagyok erőforrást a következő karakternek. A nehézség alacsony, de tudatosan az. Ez nem egy stresszteszt, hanem egy komfort-játék, néhány feszesebb bossfighttal megfűszerezve.

Szörnyek, mint eszközök

Az igazi újdonság a szörnybefogás. Gyakorlatilag minden ellenfelet – még bossokat is – kártyává alakíthatok, és felszerelhetem a csapat bármely tagjára. Ezek aktív képességeket adnak, különböző erősségi szinteken. Nem kell eszeveszett grind, a játék bőkezűen adagolja az új lapokat, de ha valaki optimalizálni akar, megteheti.

Ez a rendszer végre hoz egy fél-klassz alapú gondolkodást a harcba. Felszerelés + statok + szörnykártyák kombinálása már valódi döntéseket jelent, nem csak számok növelését. Nem forradalom, de határozott evolúció.

Kártyaasztal, zene, hangulat

A prezentáció továbbra is a sorozat legerősebb fegyvere. A kártyák egy faasztalon, a harc egy külön filccel bélelt tálcán zajlik, mintha tényleg egy gyertyafényes fogadóban ülnék a mesélővel szemben. A minifőellenfelek „lecsapódása” az asztalra apró, de hatásos gesztus.

A zene – Keiichi Okabe és csapata munkája – álmosan nyugtató. Zongora, vonósok, finom melankólia. Headphone-nal, handheld módban az igazi, amikor minden apró hangsúly a helyére kerül.

Zárás

A The Beasts of Burden nem próbálja letagadni, hogy ez már a harmadik Voice of Cards. Ha az előző kettő nem működött, ez sem fog. De ha igen, akkor ez eddig a legletisztultabb és legmagabiztosabb darab. A sötétebb történet, a fókuszáltabb pályák és a szörnykártyák pont annyit adnak hozzá, amennyi kell.

Nem nagy dobás, hanem egy pontos lépés előre. És ennél a sorozatnál ez bőven elég.