Unepic

Képregényes világ és egy szörnyű főhős

Amikor először kezdtem el játszani, kicsit úgy éreztem magam, mintha egy régi, dungeon-crawler játékba csöppentem volna, de egy picit el van túlozva a komikus hangvétel. A történet középpontjában Daniel, egy geeky, szerencsétlen főhős áll, aki úgy érzi, hogy az egész kaland valószínűleg csak egy alkoholmámoros hallucináció. Az ilyen karakterek kicsit elnyomják az élményt, mivel nem igazán tudtam vele azonosulni, sőt, sokszor csak azon imádkoztam, hogy a gonosz szellem, Zera, végre végezzen vele.

A történet nagyon sokszor kényszeredetten próbál vicces lenni, de inkább idegesítő, mint szórakoztató. A karakterek és a párbeszédek tele vannak videojáték és fantasy utalásokkal, amik, ha nem vagy már kiábrándulva tőlük, lehet, hogy megmosolyogtatnak, de inkább zavaróak. Daniel egy folyamatosan pofázó, szexista, önimádó kis sznob, akit szinte nem tudtam elviselni, így nem éppen a legjobb élmény volt számára szurkolni.

A dungeon-crawler hangulat nem teljesen jön át

A játék valódi ereje abban rejlik, hogy valódi RPG-t ad a kezünkbe. A kaland során minden egyes mozdulat, támadás és védekezés mögött kemikáliák és számok húzódnak, tehát a statisztikák tényleg sokat számítanak. A harc egyszerű, de gyorsan rákapsz a lényegére, ha megérted a fegyverek, varázslatok és készségek közötti kapcsolatokat. Támadások, erősebb mozdulatok, statisztikák – mindezek tökéletesen illeszkednek egy régi iskola RPG-be, amely elég jól van kiegyensúlyozva.

A játék mechanikájában sok a helyi felfedezés és titok: a kastély labirintusa tele van rejtett szobákkal, sötét sarokkal, ahol a lámpák gyújtása, és az egyes helyszínek fényének újraélesztése igazán okos megoldás. Ahogy előrehaladsz, új területek nyílnak meg, és egy idő után elkezded érezni, hogy haladsz, még ha nem is világos a cél. Azonban ezt nem mindenki fogja élvezni. Az ismétlődő keresgélés, a hátrafelé baktatás és az egyes feladatok közötti üresjáratok egyesek számára biztosan frusztrálóak lesznek.

A játékmenet – régi iskola, de egy kicsit felpörögve

A harc nem különösebben innovatív, de működik. Az irányítás egyszerű, de jól működik. A játék nagy része a statisztikákon és az egyes fegyverek közötti kombinációkon alapul, így nem kell folyamatosan pörgetni a gombokat, hogy valami eredményt elérj. A problémám inkább az, hogy egyes mechanikák olyan szinten alapvetők, hogy képesek elveszíteni az izgalmat, mivel a harc egyes részei – például a különféle fegyverek közötti váltás – kicsit fárasztóvá válnak, miután hosszú időn át az ugyanazt csinálod. Az ilyen grindolás hamar unalmassá válhat, még akkor is, ha a statisztikai fejlődés próbálja egyensúlyban tartani.

A hűvös látványvilág és a különböző fejlesztési lehetőségek próbálnak egy kis frissességet csempészni, de valójában egy-egy terület után kezdtem unni a monoton térképeket. A változatos ellenfelek és csapdák ellenére a vizuális frissesség hamar kifogy, és egyszerűen eljutunk arra a pontra, hogy „jó, de mikor lesz végre valami érdekes?”

Humor vagy idegesítő dolog?

A játék humora igencsak megosztó. A folyamatos utalások, a cinikus poénok és az önironikus dialógusok vagy működnek, vagy nem. A karakterek idegesítően pimasz módon reagálnak a történetre, Daniel pedig egyáltalán nem az a figura, akit szeretnél a játék főszereplőjeként látni. Sajnos nem egyszer éreztem úgy, hogy a humor inkább akadályozza, semmint segíti az élményt. Az egész történet egy állandóan túlhúzott paródiává válik, és ha nem kedveled ezt a típusú humor, akkor nehezen fogod végigjátszani a játékot.

A végső gondolatok

Az Unepic egy érdekes próbálkozás, de nem mindenki számára lesz vonzó. A sok felfedezés, a statisztikai rendszer és a dungeon-crawler hangulat minden bizonnyal sok játékos számára vonzó lehet, de a túlzó humor és a túl sok ismétlődés könnyen elveheti a kedvüket. A nehézségi szint változtathatósága segít azoknak, akik egy kihívást keresnek, de a játék nem fog mindenkinek tetszeni, aki egy pihentetőbb kalandra vágyik.