The Lost Child

A történet: Mi van a dobozban?

A sztori elég kacifántos, de próbálom összefoglalni, hogy te is érezd azt a zavart, amit a játék az első fél órában okoz. A főszereplő Hayato egy fiatal újságíró, aki egy okkult magazinnál dolgozik, és egy nap egy sötét metrószerencsétlenség elől menti meg egy titokzatos nő, aki egy rejtélyes bőröndöt ad neki. És ezután elkezdődnek a dolgok. A történet gyorsan eltolódik, és Hayato máris egy angyalnál, Lua-nál találja magát, aki felfedi előtte a sorsát, miszerint ő lesz az isteni háború kulcsfigurája.

Bár a premissza elég érdekes, a történetmesélés nem épp a legélesebb penge. Az egész olyan, mintha egy szappanopera keveredne egy vallási traktáttal és egy régi RPG-vel, miközben próbálnak valami sötét humoros jelleget csempészni az egészbe. A karakterek, bár különcnek tűnnek, teljesen laposak, mintha nem igazán reagálnának az eseményekre, ami csak még inkább eltávolít minket a történettől. Az egész szituáció olyan, mintha egy sztorijáték lenne, de valami nagyon hiányzik, hogy igazán beszippantson.

Dungeon crawling: Egy lépés előre, két lépés hátra

Amíg a történet próbálkozik, a játékmenet leginkább a klasszikus dungeon crawlingra épít, amit a Etrian Odyssey széria ihletett. Az egész nagyon egyszerű, első személyű labirintusos mászkálásra épül, ahol minden egyes lépést egyesével kell megtervezni, a pályát folyamatosan feltérképezve. A harcok is elég hagyományosak: körökre osztott, mondhatni régimódi ütközetek, ahol támadsz, védekezel, és használsz különböző speciális képességeket.

A harcok nem hoznak semmi újat, igazából csak átvészeled őket, hogy továbbjuthass. A játék rendszeres megszakításokkal dobál be szörnyeket, akiket le kell győznöd, hogy tovább tudj haladni. Az egész környezet, a dungeonok egyszerűsége és a monotóniába hajló harcok hamar unalmassá válnak. Az ismétlődő pályák és a statikus helyszínek gyorsan letörik a lendületet, és a játék legérdekesebb része, a szörnyfogás sem tudja teljesen felrázni az élményt.

Az Astrals és a Pokémon-szerű gyűjtögetés

Itt jön a csavar: Hayato egy különleges eszközt kap, amely képes elfogni az ellenségeket, mint egy Pokémon Pokéball és egy Ghostbusters protoncsomag keveréke. Az elfogott szellemek és démonok, vagyis az Astrals a csapatunk tagjaivá válnak, és a középső három slotot töltik ki a csapatunkban. Az Astrals különböző elemeket, támadásokat és passzív képességeket adnak a csapatnak, ráadásul még szintet is léphetnek. Ha szereted a Pokémon-szerű evolúciókat és gyűjtögetést, akkor ez talán az egyetlen igazán érdekes része a játéknak.

A probléma viszont az, hogy míg az Astrals gyűjtögetése és fejlesztése érdekes, a karakterek és a történet teljesen érdektelenné válnak, így sokkal inkább a szörnyekre koncentrálsz, mintsem a főhősökre.

Képileg: Hiányzik a varázslat

A The Lost Child vizuálisan nem hoz túl sok újat. A 3D-s labirintusok unalmasak és szürkések, miközben a karakterek művészete túlságosan is részletes, de néha már túlzottan szexuális jelleget is kapnak, ami inkább zavaró, mint vonzó. A történet és a harcok során is érződik a mozgás hiánya, ami tovább fokozza a játék lelkületének stílustalanságát. Az egész játék valahogy nem tudja hozni azt a varázst, amit a szokatlan premissza ígér.

Összegzés

A The Lost Child egy érdekes próbálkozás a JRPG műfajában, de a valóság az, hogy nem tudott igazán kiemelkedni a tömegből. A szörnyfogás ötlete akár még szórakoztató is lehetett volna, de a monoton dungeon crawling, a gyenge történet és a furcsa karakterek miatt az élmény gyorsan elveszíti varázsát. Ha nem vagy hardcore JRPG rajongó, akkor valószínűleg nem fogsz túl sokat élvezni ebből a címből. Az Astrals még talán visszahozza az érdeklődést, de minden más egyszerűen túl régimódi.