Atelier Lydie & Suelle: The Alchemists And The Mysterious Paintings

Nem azért ülök le elé, mert forradalmat várok, hanem mert tudom, milyen tempóra, milyen hangulatra számíthatok. A Lydie & Suelle ráadásul egy mérföldkő is: ez volt az első fővonalas Atelier-játék, ami Nintendo konzolra érkezett. Már önmagában ez elég volt ahhoz, hogy felkapjam rá a fejem, még akkor is, ha a Mysterious trilógia addigra már enyhén szólva is kereste önmagát.

Fontos megjegyezni: itt az eredeti, nem DX-es Switch-verzióról beszélek. A későbbi újrakiadás sok mindent finomított, de az alapélmény – jó és rossz értelemben is – ugyanaz maradt.

Történet – két testvér, egy műhely, nulla pénz

Lydie és Suelle ikerlányok, akik egy amatőr alkimista műhelyt vezetnek. Pontosabban vezetnének, ha az apjuk nem herdálná el módszeresen a bevételt. Innen indulunk: nincs pénz, nincs hírnév, viszont van egy új, királyi rangsorolási rendszer, ami támogatást ígér a legjobb műhelyeknek. A cél egyértelmű: felküzdeni magunkat a csúcsra.

Ez a klasszikus Atelier-alapszituáció működik. Nem akar világot megmenteni, nem akar drámát erőltetni. A hangsúly a mindennapi apró előrelépéseken van, és ezen a ponton még teljesen rendben is van minden.

Játékmenet – vissza a térképes alapokhoz

A Firis után itt egyértelműen visszalépünk. Az open world ment a levesbe, újra különálló térképeken ugrálok egyik helyről a másikra. Őszintén? Nem fáj, de hiányérzetet hagy maga után. Mintha a sorozat kipróbált volna valamit, majd gyorsan visszahúzta volna a kezét.

A játékmenet gerince a jól ismert Atelier-hármas:

• küldetések a jegyzetfüzetből
• alapanyaggyűjtés
• alkimista barkácsolás

A jegyzetfüzet szinte állandóan nyitva van. Itt nézem, kit kell megkeresni, mit kell legyártani, kit kell elnáspángolni a város környékén. A jutalom pénz és tapasztalat, vagyis minden oda fut ki, hogy minél több melót vállalok el.

Alkimia – mély, de barátságtalan

Ha új vagy a sorozatban, az alkimia elsőre kifejezetten ijesztő lehet. Menü menü hátán, statok, tulajdonságok, öröklődő effektek – és a játék magyarázata… hát, finoman szólva sem türelmes. Idő kell hozzá, mire összeáll a kép, viszont amikor igen, akkor látszik, hogy ez a rendszer a játék valódi lelke.

Itt érzem leginkább, hogy az Atelier nem akar mindenáron mindenkinek megfelelni. Ha ráérzel, jutalmaz. Ha nem, simán ott hagy tanácstalanul.

Festmények – kreatív kerülőút az open world helyett

Az egyik újítás a címadó rejtélyes festmények, amik különálló, teljesen elszállt helyszínekre visznek. Halloween-tematikájú világ, víz alatti pályák – ezek egyértelműen a kreativitás szikrái egy egyébként konzervatív struktúrában.

Érződik rajtuk, hogy ezekkel próbálták pótolni az open world hiányát, és részben sikerül is. Nem váltják ki teljesen, de legalább feldobják a rutint.

Harc – funkcionális, de felejthető

A harcrendszer körökre osztott, nyugodt tempójú. Lydie és Suelle külön karakterek, később további társak csatlakoznak, és kialakul a két soros formáció, ahol az elülső sor harcol, a hátsó pihen. Ez papíron taktikus, gyakorlatban viszont hamar kialakul egy működő recept, amin ritkán van okom változtatni.

Hat játszható karakter ide vagy oda, a harc egy idő után ismétlődővé válik. Szerencsére nem ez a játék fő attrakciója, inkább csak egy szükséges kötőszövet.

Tálalás – felemás benyomás

Az anime stílusú átvezetők kifejezetten hangulatosak, de amint visszazuhanok a játéktérbe, az összkép már sokkal szürkébb. Nem ronda, csak jellegtelen. Az angol szinkron hiánya nem tragédia, a japán hangok rendben vannak, a felirat olvasható, és a testvérpár közti dinamika gyakran tényleg szórakoztató.

Zárás

A Lydie & Suelle egy korrekt, de óvatos lezárása a Mysterious trilógiának. Érzem rajta, hogy a fejlesztők kísérleteztek, majd félúton meggondolták magukat. Az új ötletek – főleg a festmények – érdekesek, de nem tolják előre a sorozatot igazán.

Ha Atelier-rajongó vagy, ezt úgyis végigviszed, és jól is fogod érezni magad közben. Ha viszont most szállnál be először, ez a rész nem fogja eladni magát magától.