The Elder Scrolls: Blades

A Blades az a játék, ami úgy néz rád, mint egy régi barát, aztán az első sarok után árat kér azért, hogy ne kelljen várnod.

Elder Scrolls-hangulat, csak épp kaland nélkül

Papíron a sztori még akár működhetne: te egy túlélő Blades-tag vagy, hazatérsz a rommá vert szülővárosodba, és próbálod kideríteni, mit akart a Bloodfall Queen, meg mi az a kripta a házak alatt. Az eleje még fel is húzza a szemöldököm, mert van benne egy kis misztikum.

Csak aztán a történet szépen lassan elfolyik, mint amikor a leves tetején megjelenik a hideg zsír. Jönnek a fapados NPC-k, akik úgy beszélnek, mintha ők is csak túl akarnának lenni rajtad, és kapsz még egy küldetést, meg még egyet, meg még egyet. Nem azért, mert izgalmas, hanem mert ez a rendszer. És mire észbe kapsz, már nem a kriptára vagy kíváncsi, hanem arra, hányadik körben ismétled ugyanazt a folyosót.

Két feladat: darálj, aztán építs – és mindkettő fárasztó

A Blades két nagy részből áll:

1. Kimenni a „pályákra” – amik valójában apró, lineáris szakaszok – és agyatlan ellenfeleket ütni-vágni a lootért.
2. Hazamenni és a várost építgetni/fejleszteni, hogy kinyíljanak az újabb küldetések, amik… hát, ugyanazok.

Ez az egész nagyon gyorsan ritmusba áll, csak épp nem a jó fajta ritmusba. Inkább olyan, mint egy futószalag: mész, csapod, szeded, visszamész, építesz. A jutalom néha felvillan, amikor kapsz egy szépen elnevezett pajzsot vagy kardot (az a tipikus Elder Scrolls-féle túlzó névpoén itt is megvan), és egy pillanatra megcsap a „na, ezért szerettük” érzés. Aztán megint jön a gem meg a nyersanyag, és emlékeztet rá, hogy ez nem zsákmány, hanem monetizációval fűszerezett pszichológia.

A harc: „egész korrekt”, csak épp el van zárva

A legjobb, amit a Blades-ről el tudok mondani, hogy a közelharc néha működik. Ravaszokra ütésirány, gyors csapásokból kombó, pajzs fel parry-hez, pár varázslat, pár képesség, perkek. Alapszinten olyan, amit fél aggyal is lehet tolni, és ez néha még jól is esik.

De van egy bűne, ami nálam megbocsáthatatlan: nincs szabadság. Nincs lopakodás, nincs íj, nincs távolsági varázslás a klasszikus értelemben. Nem döntöd el, hogyan közelítesz. Addig nem is csaphatsz, amíg az ellenfél nem vesz észre, oda nem sétál, és be nem lockol egy unalmas, kötelező párbajba. Ez az Elder Scrollsban a „játszom, ahogy akarok” totális ellentéte. És nagyon gyorsan unalmassá válik.

A városépítés: stoppertől füstölgő „öröm”

A homestead építgetése papíron szép lenne: kovács, műhelyek, labor, házak, fejlődő település. A gond az, hogy ez az egész időzáras. Építesz valamit, vársz. Javítanál fegyvert, vársz. Főznél, vársz. Ha nem akarsz várni, fizetsz zöld gemmel.

És igen, lehet „nem fizetni”, mert senki nem fogja a kezed. Csak épp a játék folyamatosan emlékeztet rá, hogy mennyivel kényelmesebb lenne, ha mégis. Felugró ajánlatok, akciók, ládák, még több ajánlat. Ez a fajta pofátlan, régi vágású F2P nyomulás ma már különösen rosszul áll egy olyan névnek, mint a Bethesda.

A legszebb az egészben, hogy még a város sem hálálja meg: a Blades alapból sem egy szép játék, és a felújított település nagyjából ugyanúgy néz ki, mint amikor rom volt – csak most már legalább sok munkád van benne.

Abyss és Arena: amikor végre hagy játszani

Az Abyss mód az a pont, ahol a Blades hirtelen vállalhatóvá válik, mert végre nem kell két percenként hazaszaladni a gemes pórázra. Csak mész lefelé, ütsz, túlélésre játszol. Az Arena pedig PvP-ben ad némi életet a rendszernek: ember ellen már van egy kis taktika, olvasás, időzítés.

Ezek se korszakalkotók, de legalább szórakoztatóbbak, mint a sztorimód futószalagja. Csak hát közben ott a kérdés: ki az, aki ennyi darálás után még mindig itt akar lenni?

Switch teljesítmény: meglepően gyenge

A legironikusabb az, hogy ez elvileg mobilra készült, és mégis elég sokat szaggat Switchen. A grafika sokszor olcsó és fakó, a textúrák sárosak, a menük néha nem reagálnak rendesen, a töltések hosszúak. Láttam furcsa hibákat is: gombnyomásra nem reagáló fegyver, beragadó menü, amit ki-be kellett léptetni. És hiába van reklámozva mozgásvezérlés, itt-és-most még nincs – majd „egy későbbi frissítésben”.

Egy ilyen mechanikára épülő, szűk pályás játékban a stabil teljesítmény alap kéne legyen. Itt meg inkább olyan érzésem volt, mintha a Blades még Switchen is csak „megtűrt vendég”.

Zárás

A The Elder Scrolls: Blades egy Elder Scrolls-bőrbe bújtatott, ismétlődő grind, aminek a célja nem a kaland, hanem hogy elég sokszor ütközz falba ahhoz, hogy megforduljon a fejedben a fizetés. Néha elkapja a hangulatot: egy barlang fénye, egy dallam, egy ismerős szörny – és máris hiányzik egy rendes Scrolls-játék. Aztán jön a következő timer, a következő ajánlat, és visszaránt a valóság.

Ingyenes, szóval kipróbálni lehet. Csak készülj fel rá, hogy amit itt elveszthetsz, az nem pénz, hanem idő.