The Deer God

Ritkán kezd játék ennyire erősen, hogy aztán ilyen következetesen hagyjon magamra a gondolataimmal – és sajnos nem jó értelemben.

Erős nyitány, gyors kijózanodás

A The Deer God nyitánya kifejezetten hatásos. Van benne bűntudat, van benne mitológia, van benne tanmese-jelleg, amitől rögtön bekapcsolt bennem az a régi „na, ebből még lehet valami” érzés. A Szarvasisten szavai, az új élet ígérete, a vezeklés gondolata mind azt sugallják, hogy itt nem csak ugrálni fogunk platformokon, hanem jelentése is lesz annak, amit csinálunk.

Aztán átvettem az irányítást. És futottam. Sokáig. Nagyon sokáig.

A játékmenet, ami nem akar fejlődni

A The Deer God alapvetően egy oldalnézetes platformjáték, ahol a fő tevékenységem az volt, hogy jobbra futottam. Dupla ugrás, hézagok átlépése, gyümölcsök felszedése az energiaszint visszatöltéséhez – és újra futás. Ha elfogy az energia, meghalok, visszakerülök az utolsó mentési pontra, és kezdődik elölről, gyengébben, kisebb őzként.

Van egy növekedési ív, ami papíron jól hangzik: ha sikeres vagyok, erősödöm, nagyobb leszek. A gond csak az, hogy ez az egész nem vezet sehova. Nem változik meg tőle a játék ritmusa, nem kap új mélységet, csak kicsit tovább bírom ugyanazt.

Küldetések, amik önmagukba harapnak

Időnként NPC-k adnak feladatokat, általában valamilyen tárgy megtalálását. A probléma az, hogy a világ procedurálisan generált, és amíg nem találom meg a megfelelő itemet, ugyanazt a pályaszakaszt futom körbe-körbe. Ha szerencsém van, egy perc alatt vége. Ha nincs, akkor tíz perc monoton ismétlés következik.

Ez nem feszültséget teremt, hanem türelmet próbál. És nálam ez a pont volt az, ahol elkezdett kopni a lelkesedés.

Harc, ami inkább formaság

Vannak ellenfelek is, de őszintén: minek. A legtöbbet egyszerűen átugrom. Ha mégis harcolok, az kimerül egy fejjel egymásnak menésben, amíg valaki el nem dől. Később kapunk ugyan látványosabb támadásokat – tűzgolyó, villámcsapás –, amik jól néznek ki, de a játék nem igazán kéri, hogy használjam őket.

A felszerelés és képességváltás macerás, a haszna minimális. Olyan érzésem volt, mintha a játék nem tudná eldönteni, akar-e harcrendszert, vagy csak kipipálta, hogy „legyen benne ez is”.

Főellenfelek: villanások egy jobb játékból

A boss harcok viszont érdekesek. Itt végre számít a környezet, figyelni kell, mikor és hova mozgok, mikor támadok. Ezekben a pillanatokban láttam meg, milyen lehetett volna a The Deer God, ha erre az irányra épít.

Kár, hogy ezek ritkák, és nem hatják át az egész élményt.

Szép világ, ismétlődő formák

A látvány az, amit nem tudok elvitatni. Pixelart, finom fények, napfelkelte, erdők, jeges tájak, pingvinekkel, sőt még egy vonatos szakasz is akad. Ezek az első alkalommal tényleg szépek.

Csakhogy hamar feltűnik, hogy a pályák ugyanazokból az elemekből épülnek fel, újra és újra. A szemem gyönyörködik, az agyam viszont hamar unatkozni kezd.

Zárás

A The Deer God számomra egy elszalasztott lehetőség. Tele van jó ötletekkel, komoly témákkal, szép gondolatokkal az életről, hibákról és vezeklésről, de mindezt egy olyan játékmenetbe csomagolja, ami nem nő fel a saját ambícióihoz.

Nem voltam dühös, inkább csalódott. Nem azért, mert rossz, hanem mert lehetett volna sokkal több.