Alan Wake Remastered

A főmenü felvillant, és ott volt az ikon. Fekete háttér, egy nagy „A” betű, benne egy férfi zseblámpával. Alan Wake. Egy név, amit nem kell magyarázni, csak hagyni, hogy hasson.

Azonnal visszarántott 2010-be. Huszonegy éves voltam, félállásban dolgoztam, egyetemre jártam – vagy inkább csak jártam –, és az Xbox 360-on végigjátszott Alan Wake mélyen belém égett. Egy író, aki eltűnt feleségét keresi Bright Falls-ban, miközben a valóság lassan darabjaira hullik körülötte. Stephen King és Twin Peaks keveredett benne, és ez akkor, ott, telibe talált.

És most itt van Switch-en. Kézben tartva. Ezt muszáj volt kipróbálnom.

Történet és emlékek – ugyanaz a rémálom

Az Alan Wake ma is pontosan ugyanaz a játék, mint akkor volt. Epizódokra bontott történet, belső monológok, kéziratlapok, amelyek előrevetítik a jövőt. Alan nem szuperhős, csak egy kétségbeesett ember egy zseblámpával és egy pisztollyal, akinek a sötétség szó szerint és átvitt értelemben is az ellensége.

A Remastered verzió tartalmazza a két DLC-t is – The Signal és The Writer –, így történetileg ez a teljes Alan Wake-csomag, minden furcsaságával és elvarratlan gondolatával együtt. A kérdés nem az volt, hogy működik-e. Hanem az, hogy hogyan működik Switch-en.

Vizuális sokk – Bright Falls másnaposan

Az első jelenetnél már éreztem, hogy baj lesz. Az út mentén álló fák… nem mozognak. A környezet puhább, elmosódottabb, mintha egy régi VHS-kazettát néznék rosszul beállított trackinggel. A köd ott van, a világítás próbálkozik, de az egész látvány szomorúan lebutított.

Alan modellje sem ússza meg: darabos végtagok, remegő ruhák, furcsa animációk. Nappal ez még feltűnőbb. Barry, a mellékszereplők, a helyiek – mind homályosak, mintha nem a sötétség, hanem maga a hardver próbálná eltüntetni őket.

A harc közben jön el a mélypont. Amikor több Taken támad egyszerre, a vizuális kompromisszumok már nem csak csúnyák, hanem zavaróak is. Volt pillanat, amikor konkrétan nehéz volt értelmezni, mi történik a képernyőn.

Játékmenet és hang – itt még él a varázs

És mégis… végigvittem. Mert játszani jó vele. A célzás pontos, a mozgás folyamatos, a képkockaszám stabil. Ha menekülni kell, az működik. Ha harcolni, az is. A Switch verzió egy dolgot nagyon komolyan vesz: a teljesítményt. És ezt tisztelem.

A hangzás szerencsére hozza a régi formát. Alan narrációja, a kéziratlapok felolvasása, Bright Falls lakói mind ugyanolyan karizmatikusak, mint régen. A zene pedig… na, az még mindig ül. Amikor megszólal Roy Orbison vagy az Old Gods of Asgard, az az a pillanat, amikor eszembe jut, miért szerettem bele ebbe a játékba anno.

Kézben tartva viszont a hangerő néha kevés. Egy sötét, fejhallgatós élményhez ez bizony kompromisszum.

Elfogadás – szükséges áldozatok

A Switch-es Alan Wake Remastered egyértelműen kompromisszumos port. A látvány rengeteget veszített – talán túl sokat is. A fák mozdulatlansága például nem apróság: ez konkrétan rontja a hangulatot, pedig az atmoszféra mindig is a játék egyik legnagyobb fegyvere volt.

Ugyanakkor a stabil teljesítmény miatt értem, miért történt mindez. És azt is érzem, hogy aki most találkozik először Alan Wake-kel, talán nem fogja ennyire fájón megélni ezeket a hiányosságokat.

Zárás – nem a legszebb visszatérés, de visszatérés

Amikor véget ért a játék, letettem a Switch-et. Elégedett voltam, de közben ott motoszkált bennem a gondolat: ezt máshol szebb nézni. Mégis, a történet működött, az irányítás rendben volt, és Alan Wake világa – minden hibája ellenére – még mindig magával ragadott.

Ahogy felálltam, hogy újra töltsek a kávéból, rájöttem, hogy elfogyott. Pont, mint a fény Bright Falls-ban.