Adventures Of Pip

És ha van egy játék, ami valóban képes arra, hogy elérje ezt a célt, akkor az Adventures of Pip. Ez a platformer, amelyben egy pici egybites karakter próbálja megmenteni a hercegnőt és legyőzni a gonosz királynőt, tökéletesen megtestesíti, hogy mi történik, ha egy játék nem próbálkozik elég friss ötletekkel, és csak egy helyben toporog.

A történet – Képesek vagyunk túlélni a kliséket?

A történet egyszerű: Pip, az egybites karakter, elindul, hogy megmentse a hercegnőt a gonosz királynő elől, aki azt tervezi, hogy egyesíti a világot egyetlen bitbe. Az alapfelállás nem tűnik rossznak, sőt, van egy kis társadalmi üzenet is a különböző bit-típusok közötti hierarchiáról. Azonban a történet kábé 20 perc után annyira unalmasan ismétli magát, hogy tényleg csak a háttérben játszódik, miközben a játékmenet kitölti az egész élményt. Az egész sztori annyira klisés, hogy már az első fél órában pontosan tudod, mi fog következni, és sajnos a dialógusok sem tudnak semmi frisset hozni.

Játékmenet – A feszültség teljes hiánya

Az alapvető játékmenet nem különösebben rossz, de semmi különlegeset nem ad. A Pip egy tipikus 2D-s platformer, amiben a főhős folyamatosan változtatja a bit-jét: 1, 8 és 16-bites formák között váltogat. Mindez különböző képességekkel társul, például az 1-bites formában magasabb ugrást, a 8-bites formában falugrást, a 16-bites formában pedig kardot kapunk. A probléma az, hogy a játéknak valójában nincs igazán szabadsága. Míg Pip bármikor válthat az alacsonyabb formák között, az előrehaladás során az egyes formák közötti váltásokat a játék határozza meg, nem pedig a mi döntésünkkel. Még ha szeretnéd is használni a kardot vagy épp a repülést, nem mindig van lehetőséged választani a megfelelő formát, ami igazán megnyirbálja a játék szabadságát.

Ráadásul a pályák is igencsak egysíkúak. Az első világ után az egész játék gyorsan monotonná válik. A szintek között szinte nincs különbség: minden világban nyolc szint található, de a tematikák szinte egyformák, így a Mario vagy Donkey Kong féle szinttervezés egyáltalán nem valósul meg. Egy-egy új elem, mint például egy nagy fa, ami körül kell manővereznünk, nem elég ahhoz, hogy fenntartsa a játék frissességét.

A zenére viszont nem lehet panasz

És akkor van a zene. A Jake Kaufman által komponált zenei aláfestés kifejezetten jól sikerült, és mégis a legjobb része a játéknak. Az orkestrált dallamok minden pályán szórakoztatóak, és végre van valami, ami valóban élettel tölti meg ezt a monoton világot. De sajnos, hiába a remek zene, a látványos zene nem tudja megmenteni az egyébként elég jellegtelen játékélményt. A pályák egyhangúsága, az unalmas harcok és az ismétlődő feladatok csak arra jók, hogy emlékeztessenek minket arra, hogy miért nem emlékszünk rá igazán.

A Switch verzió – Jobb, ha másra költöd a pénzed

A Switch-en való futtatás meglepően jól teljesít, legalábbis technikai szempontból. Azonban még így is, a grafikának komoly hátrányai vannak, és a látványos, aprólékos részletek egyes részeken elmosódnak vagy homályosak. A szinttervezéshez képest a grafika nem tudja hozni azt a szintet, amit más platformokon elvárhatnánk, és még a kis hibák is csak fokozzák az érzést, hogy a Switch nem tudja megfelelően hozni ezt az élményt. A kézikonzolos módban még elfogadhatóbb, de összességében nem az, amit reméltünk.