SEGA AGES Virtua Racing

Ez az a játék, ami röhögve felpofoz, ha modern tartalomlistával érkezel, aztán úgy simogatja a köridő-obszessziódat, hogy észre sem veszed: már megint ugyanazt a hajtűt vadászod.

A „Sega Ages” pecsét: nem olcsó retró, hanem gondos restaurálás

A Sega Ages-sorozat nekem Switch-en az a ritka kategória, amire nem csikorgó foggal mondom, hogy „jó, hát nosztalgia”. M2 úgy nyúl ezekhez a klasszikusokhoz, mint egy jó restaurátor: nem átfesti a képet, hanem letisztítja róla a koszt, kijavítja a repedéseket, és közben nem felejti el, hogy az eredeti ecsetvonásoktól volt az egész élő.

A Virtua Racing ebből a szempontból különösen nagy falat. Itt nem arról van szó, hogy „még egy Sonic”, amit már hatszor láttunk emulátorban – ez a Model 1-es korszak egyik zászlóvivője, az a technológiai előszoba, ami nélkül talán nem lett volna Virtua Fighter, Virtua Cop, meg az a teljes Sega-féle 3D-s önbizalom, ami a kilencvenes években mindent vitt.

Én annak idején nem feltétlenül játszottam vele órákat (az arcade kredit mindig véges volt), de emlékszem, hogy nézni is jó volt. Virtua Racing-gép a rendes játéktermekben kötelező kellék volt, néha több összekötve, mint valami szentély. Aztán jött a Daytona USA, később az OutRun 2, és a „wow, poligon” érzés átadta a helyét más csodáknak – de az első szerelem helye megvan a polcon.

Három pálya, öt kör – és mégis miért működik?

Papíron a Virtua Racing mai fejjel karcsú, mint egy kilencvenes évekbeli versenyzői műszerfal:

• 3 pálya: Big Forest, Bay Bridge, Acropolis
• 1 autó: F1
• 5 kör alapból

Ennyi. Se kupák, se tucatnyi variáns, se „most nyisd ki a battle pass-t”. És mégis, amint rááll a kezem, elkezd működni a varázslat: a kanyarok ritmusa, a csúszós tapadás, az ellenfelek hatékony, szinte spórolós AI-ja. Itt nincs hova menekülni tartalommal. Ha nem élvezed a vezetés ízét, véged. Ha igen, akkor viszont furcsa módon pont elég ez a három helyszín, mert minden körben van mit finomítani.

Az Acropolis hajtűkanyarja például olyan, mint a régi iskolai matekpélda, amit egyszerre utálsz és tisztelsz: mindig ugyanaz, mégis minden alkalommal képes megalázni, ha egy hangyányit túl magabiztos vagy.

A legnagyobb trükk: a technikai „javítások” nem érződnek csalásnak

A Switch-es kiadás ott mutatja meg igazán, miért profi az M2: a játék hibáit is úgy javítják, hogy közben nem esik szét az identitása.

• natív 1080p dokkolva (kéziben 720p)
• betonstabil 60 fps
• drámaian jobb draw distance, kevesebb durva pop-in

A régi Virtua Racing egyik jellegzetessége (és egyben fájdalma) az volt, hogy a pálya elemei sokszor úgy bukkantak elő, mintha valaki a díszletet az utolsó pillanatban tolná be a színpadra. Itt ez nagyrészt eltűnik. Nem azért, mert „új játék”, hanem mert most végre úgy néz ki, ahogy ’92-ben szerették volna, csak nem engedte a vas.

És igen: a poligonokat meg lehet számolni. De ez ma már nem hátrány, hanem esztétika. Minimalista, tiszta, őszinte. Olyan, mint amikor egy régi rajzfilmet újra nézel, és rájössz, hogy a kevesebb részlet miatt jobban dolgozott a képzelet.

Aki pedig azt mondja, hogy „de én a recsegős régi élményt akarom”, annak van egy rossz hírem: itt nincs igazi „klasszikus mód”, nincs opció visszakérni a lassabb tempót és a durvább pop-int. Ez a kiadás vállaltan a jó cucc.

Irányítás: a csúszós legenda és a „modern” opció

A Virtua Racing kormányzása mindig híresen csúszós volt. A túl kemény ráfordítás simán pördülést jelentett, és ez kezdetben frusztráló, később viszont addiktív: megtanulod, meddig lehet elmenni, hol van a határ, és amikor végre kijön egy tiszta kör, az tényleg olyan érzés, mintha egy apró titkot fejtettél volna meg.

Az M2 itt bedob egy opcionális „standard” kezelési módot, ami közelebb húzza a játékot a modern versenyjátékokhoz, és gyakorlatilag megnehezíti a kicsúszást. A puristák nyilván felszisszennek, de mivel választható, nekem ez a ritka „jó kompromisszum”: aki a régi ízt akarja, megkapja. Aki meg csak élvezni szeretne egy klasszikus pályaversenyt, az is.

A Grand Prix: 20 kör, és végre számít, hogy elfárad a gép

A legjobb újítás számomra a 20 körös Grand Prix mód. Ezzel hirtelen értelmet nyer az, ami az eredetiben ott volt, csak öt kör alatt nem igazán volt súlya: gumikopás, boxkiállás, stratégia.

Körülbelül tíz kör után elkezded érezni, hogy nem ugyanaz a tapadás. Nem óriási szimulátoros dráma, de elég ahhoz, hogy döntened kelljen: bevállalod a romló kezelhetőséget, vagy kiállsz, és lenyeled az időveszteséget. Ez a fajta „kis döntés, nagy következmény” remekül áll a Virtua Racingnek, mert amúgy is a finom kontrollról szól.

Többjátékos: a régi idők szelleme, modern kompromisszummal

A helyi multiplayer itt egy kedves, őrült gesztus: akár 8 játékos split-screenben. Technikailag döbbenet, hogy még így is fut rendesen – gyakorlatilag viszont nyolcan már olyan bélyegméretű szeleteken nézed a pályát, hogy az ember szeme könnybe lábad, csak nem a meghatottságtól. Négyen még vállalhatóbb.

Online viszont jön a hidegzuhany: csak 2 játékos, és a lag tud rondán belerúgni az élménybe. Itt nagyon érződik, hogy ez a játék alapvetően nem a netkódra épít, hanem arra, hogy ott állsz valakivel egy gépsor előtt, és hallod, ahogy a másik átkozódik a hajtűkanyarnál.

Replay mód, Virt McPolygon, és az a fajta aprólékosság, amiért szeretni lehet

A replay mód önmagában is jópofa, de az igazi mosoly nálam akkor jött, amikor felbukkant Virt McPolygon, a virtuális kommentátor. Ez az a fajta mélyvágás, ami a régi arcade-rajongóknak olyan, mint amikor a tévében véletlenül leadják a teljes, vágatlan Szomszédok-főcímet: nem biztos, hogy kell, de jó, hogy létezik.

És igen, a bájosan rossz angol szövege ugyanúgy része a varázsnak, mint az, hogy az M2 még az eredeti HUD apró „hibáit” is képes volt áthozni. Itt érződik, hogy ez nem „valami gyors port”, hanem szeretetből összerakott múzeumi darab, amit közben nyugodtan lehet versenyeztetni.

A kimondatlan hiány: definitive, de nem „teljes”

Miközben ez a Switch-es verzió valószínűleg a legjobb Virtua Racing, amit valaha képernyőn láttam, van egy kis csavar: annyira tökéletesen ragaszkodik az arcade-eredetihez, hogy közben hiányozni kezdenek más portok extrái. A 32X, Saturn, PS2-kiadások mind hoztak plusz pályákat, járműveket, több játékot a pénzért. Itt nincs ilyen cseresznye a tortán.

Ez nem fair kritika, mert ez tényleg az arcade Virtua Racing. Csak hát, ha már a Sega Ages sorozat eddig gyakran rálicitált az alapokra, itt én is elbírtam volna még egy kis ráadást.

Zárás

A Sega Ages: Virtua Racing nekem egy olyan retró-kiadás, ami nem csak konzervál, hanem beteljesít. Három pálya, egy autó, és mégis órákig lehet benne reszelni a köridőket, mert az irányítás, a pályadizájn és a tempó együtt olyan tiszta versenyjáték-eszenciát ad, amit ma már ritkán kapni.

Nem mindenkinek való. Aki tartalomlavinát akar, kupákat, unlockot, tucatnyi csillogó módot, az csalódni fog. Aki viszont szereti, ha egy játék két kanyar között mondja el, mennyit tud, annak ez egy kifejezetten szép találkozás a múlttal – csak épp úgy, hogy közben nem kell elnézést kérni a technikáért.