Bomb Rush Cyberfunk

Egyszerre lelkesítő és frusztráló, felszabadító és önmagába gabalyodó. Olyan, mintha folyamatosan a vállam fölött lesnék, miközben játszom: ott áll mögötte a Jet Set Radio árnya, alacsony poligonból gyúrva, és néha büszkén bólogat, máskor meg rátenyerel a játék vállára, hogy „ezt már én csináltam”.

És hiába minden igyekezet, a Bomb Rush Cyberfunk nem tud teljesen elszakadni ettől az örökségtől. Nem is biztos, hogy akar. Csak közben néha elfelejti, hogy nem 2000-et írunk.

Egy város, amit már bejártam – csak most más cipőben

A felállás ismerős: graffitis csapat, városrészek, rivális bandák, korrupt rendőrök, menekülés, stílus. A Jet Set Radio DNS-e ott van minden sarkon, minden sínen, minden falon. A játék helyszíne, New Amsterdam, tele van karakterrel, színekkel, és azzal a bizonyos „városi lüktetéssel”, amit annak idején a Dreamcasten annyira imádtam.

A játékmenet alapja ugyanaz: felfedezés, tagek fújása, menekülés a zsaruk elől, és közben minél nagyobb lendületbe kerülni. A rendőrök itt sem viccelnek, és a menekülés továbbra is a játék egyik legjobb része – amikor minden összeáll, és csak mész, ugrasz, csúszol, grindolsz, az tényleg páratlan flow-élmény.

Apró újítások, biztos alapokon

A Bomb Rush azért nem csak másol. A legnagyobb változás, hogy nem vagy egyetlen mozgásformához kötve: BMX, deszka, görkorcsolya – amit akarsz. Ez jó döntés, és bár az alapérzet minden eszköznél hasonló, mégis ad egy kis szabadságot.

A graffiti rendszer is átalakult: nincs több merev iránykombó, helyette te döntöd el, milyen irányokat nyomsz, és az eredmény más-más festmény lesz. Ezeket viszont nem kísérletezéssel fedezed fel, hanem rivális bandák legyőzésével oldod fel, ami kissé elvesz a felfedezés varázsából.

Közben melléktevékenységekbe botlasz: szobrocskákat pacsizol, cuccokat és zenéket oldasz fel, ruhát cserélsz a mosdókban, hogy lerázd a rendőröket. Ezek mind kellemes, apró kiegészítések, de egyik sem forgatja fel az alapreceptet.

Lendület van, jutalom kevésbé

A pályák tele vannak sínekkel, rámpákkal, reklámtáblákkal. Maga az utazás egyik pontból a másikba gyakran izgalmasabb, mint az adott cél. A kombórendszer elképesztően jó érzést ad, amikor sikerül egy hosszú, megszakítás nélküli trükksort összerakni. Ilyenkor a játék tényleg szárnyal.

És mégis: valami hiányzik. A pontozás gyakorlatilag súlytalan. Nincs összesítés, nincs értékelés, nincs egy „S-rank” a végén, ami megveregetné a vállad. Versenyhelyzeten kívül a kombók szinte nyomtalanul eltűnnek, és ez érthetetlen döntés egy ilyen játékban.

Zene és látvány: itt nincs vita

Ha van terület, ahol a Bomb Rush Cyberfunk vitán felül brillírozik, az a hangzás és a vizuál. Hideki Naganuma visszatérése önmagában esemény, és a soundtrack konkrétan az év egyik legjobbja. Olyan zene, amit nemcsak játék közben, hanem utána is hallgatsz.

A látvány szintén erős. Handheld módban is vibrál, él, lüktet. Minden városrésznek saját hangulata van, a graffiti művek karakteresek, és külön öröm, hogy az alkotókat név szerint is feltüntetik. Ritka, becsülendő gesztus.

Technikai döccenések a lendület közepén

A gond ott kezdődik, amikor a stílus mellé technika is kellene. A játék időnként droppol pár frame-et, ami önmagában még elmenne, de a töltési idők kifejezetten hosszúak. Területről területre váltani türelmet igényel.

Ráadásul belefutottam több crashbe is, amik haladást nyeltek el. Újraindítás, hosszú load, vissza a flow elejére. Egy ilyen lendületre építő játéknál ez különösen fájó.

Zárás

A Bomb Rush Cyberfunk egy jó játék. Néha nagyon jó. De folyamatosan versenyez a saját nosztalgiájával. Amikor működik, azért működik, mert a Jet Set Radio már kitaposott egy utat előtte. Ez nem bűn, de korlát.

Ez gyakorlatilag egy Jet Set Radio 2 mindenben, kivéve névben. És ez egyszerre áldás és teher. Akik lemaradtak az eredetiről, azoknak ez friss és izgalmas élmény lesz. Nekem viszont sokszor volt deja vu-m – jóleső, de nem meglepő.