Scribblenauts: Showdown

Amikor 2009-ben DS-en először leírtam egy szót, és az tényleg megjelent a képernyőn, az olyan érzés volt, mintha a játék végre nem korlátozna, hanem partnerként kezelne. A Scribblenauts erről szólt: a fantáziám volt a kontroller második fele. Még a Wii U-s Scribblenauts Unlimited is tudta ezt az érzést, minden döccenője ellenére. Ehhez képest a Scribblenauts: Showdown… nos, mintha valaki kivette volna a varázslatot, és csak a borítót hagyta volna meg.

A szó még mindig él, csak az élmény nem

Papíron minden adott. Több tízezer szó, kombinációk, furcsa lények és tárgyak, amiket jó érzés begépelni csak azért, hogy lásd, mit csinál velük a játék. Ez a része még mindig működik. Amikor egy teljesen jelentéktelen hülyeséget írok be, és az ott terem rajzfilmes formában, az az ősi Scribblenauts-mosoly még felvillan.

Csakhogy a Showdown nem tud mit kezdeni ezzel. A klasszikus, nyitott felépítésű történetes mód eltűnt, helyette minijátékok jönnek egymás után, mint egy kissé fáradt társasest a nappaliban. Versus, Showdown, Sandbox – mindegyik ismerős, de egyik sem mély.

Partyjáték, de üres konfettivel

A minijátékok változatosak, ezt nem vitatom. Van gravitációs káosz, tárgyelkapás, mozgásérzékelős bohóckodás, de közben végig az az érzésem volt, hogy ezt már láttam. Nem a Scribblenautsban, hanem máshol. 1-2-Switch villan be újra és újra, csak itt egy sokkal erősebb alapötlet van mögötte, amit egyszerűen nem használnak ki.

A Versus mód eleinte szórakoztató, főleg családi körben, de gyorsan kifullad. A Sandbox közelebb áll a régi formulához, nyolc tematikus pályával, gyűjtögetéssel, NPC-k kívánságaival – csak épp minden felszínes. Mintha valaki megmutatná, mi lehetett volna, majd azonnal tovább is lépne.

Showdown, ami nem igazi leszámolás

A címadó Showdown mód egy társasjátékszerű keretbe próbálja foglalni az egészet. Kártyák, lépések, kis taktikázás, némi keresztbe tevés az ellenfélnek – van benne potenciál, de a mögötte lévő minijátékok itt sem elég erősek ahhoz, hogy hosszú távon megtartsanak. Szórakoztató, de közben végig ott motoszkál bennem: ez nem az a Scribblenauts, amit megszerettem.

És ez a legnagyobb baja. Nem az, hogy rossz, hanem hogy félreérti a saját örökségét. A Scribblenauts nem attól volt különleges, hogy több játékos volt benne, hanem attól, hogy teret adott az egyéni kreativitásnak. Itt ez a tér beszűkül.

Zárás

A Scribblenauts: Showdown olyan, mint egy régi kedvenc zenekar új albuma, ami technikailag rendben van, de hiányzik belőle az a bizonyos szikra. Ha valaki most találkozik először a sorozattal, joggal kérdezheti: „ennyi volt a nagy szám?” És ez fáj, mert tudom, hogy ez a világ ennél sokkal többre képes.