SaGa Frontier 2 Remastered

Bevezetés

A SaGa Frontier 2 Remastered nekem pont olyan, mint egy ritkán látott rokon: amikor mesél, figyelek, amikor meg dolgozni kell vele, hirtelen mindenki elfárad. Mégis, a végén ott marad az érzés, hogy jó volt találkozni – akkor is, ha közben párszor a plafont bámultam türelmet gyűjtve.

A Switchre érkezett remaster maga is afféle csendes meglepetés: nem az a nagy, piros szőnyeges visszatérés, inkább egy váratlan ajtónyitás a múltba. És ez a múlt már a megjelenésekor is kicsit „régi” volt. 2000-ben, PlayStationön egy olyan korszakban, amikor a Final Fantasy VIII már filmes arccal és grandiózus látvánnyal pózolt, a SaGa Frontier 2 inkább hátralépett, és azt mondta: „én meg festek”.

Két történet, két hangulat, egy késleltetett találkozás

A játék lelke a történet. Nem a világbejárás, nem a lootolás, nem a „megyek amerre akarok” szabadsága, hanem két egymás mellett futó, sokáig külön életet élő sztori.

Az egyik szál Gustave XIII-é, aki örökösként indulna, aztán kirúgják a trón közeléből, mert nincs mágikus tehetsége. Ez a felütés rögtön ad egy keserű, politikai ízt: hatalom, elvárások, megalázás, és az a kérdés, hogy mihez kezd valaki, ha elvették tőle azt a szerepet, amire született.

A másik Wil Knightsé, egy „digger”, aki a szülei halálának körülményeit kutatja. Ez a vonal sokkal földhözragadtabb, kalandosabb, néha kifejezetten nyomozós hangulatú. A két történet sokáig csak egymás mellett létezik, és ezt egyszerre tudom értékelni és nehezményezni.

Mert igen: frusztráló, hogy a nagy összeérésig várni kell. De amikor végül összeáll a kép, az az egyik legjobb része az egésznek. Olyan, mintha két külön sorozatot néznék, és a fináléban hirtelen kiderülne, hogy ugyanabban a városban játszódtak, csak eddig más utcákat láttam.

A remaster egyik legjobb húzása az, hogy én döntöm el, hogyan haladok: végigviszem Gustave-ot, aztán visszaugrok Wilhez, vagy időrendben, fejezetenként váltogatok. Ez a fajta szabadság ritka a korabeli JRPG-k között, és ma is jól áll neki – főleg Switchen, ahol szeretem én beosztani a játékidőm.

Vízfesték és időtlenség

A SaGa Frontier 2 vizuális stílusa az a fajta, amitől nem akarok „remake-et” követelni, mert így jó. A vízfestékes, puha hangulat nem a technikára épít, hanem ízlésre. És az ízlés időtálló.

A remaster ad egy választható frissített módot is. Nem egy „leesik az állad” ugrás, inkább finom kozmetika: kicsit vastagabb kontúrok, kicsit simább színek. Nekem tévén picit jobban állt a frissítés, kéziben meg valahogy a klasszikus nézett ki természetesebbnek – de őszintén szólva a különbség nem akkora, hogy emiatt vitatkozzunk egy családi ebéden.

A zene pedig… na, az az a fajta JRPG-kíséret, ami nem akar rád telepedni, csak megfogja a kezed a jelenetek alatt. Amikor politikai feszültség van, ott morajlik, amikor személyes dráma, akkor visszavesz. Együtt lélegzik a képekkel.

Új jelenetek: apró toldások, jó helyre

A Switches verzió új történeti pillanatokat is hozzáad. Nem „új kampány”, nem „teljesen más játék”, hanem extra jelenetek, amik inkább karaktereket és kapcsolatokat húznak alá. Olyanok, mint a rendezői kommentár nélkül felvett kihagyott jelenetek: nem nélkülözhetetlenek, de ettől kerekebbnek érződik pár dinamika.

És ami fontos: ha valaki purista, játszhatja úgy is, mintha ez a bővítés nem létezne.

Harc: mély, csak épp nem mindig kívánom

Na itt jön a rész, ahol a SaGa Frontier 2 előveszi a családi örökséget, és azt mondja: „na, akkor most tűrd”.

Háromféle harc van: csapatharc, egy az egy elleni párbaj szörnyekkel, és nagyobb léptékű taktikai ütközetek hadseregekkel. Papíron változatos. A valóságban… hullámzó.

A csapat- és párbajrendszer körökre osztott, és a karakterek úgy fejlődnek, ahogy használom őket: fegyvertípusok, mágia, specializáció. Ez elvileg jutalmazza a tudatos csapatépítést, és tényleg van benne mélység, ha beleásom magam. A baj az, hogy a játék nem fogja a kezem. Sok mindent nekem kell kitapasztalni, és ez egy ponton túl nem „felfedezés”, hanem „miért nincs erre egy normális magyarázat”.

Ráadásul a fegyverek kopnak. Ami hangulatban érthető – a vas nem örök –, gyakorlatban viszont azt jelenti, hogy a grind drága, és nem mindig érzem, hogy megéri. Volt több olyan szakasz, ahol nem azért mentem csatába, mert izgatott, hanem mert „jó, akkor essünk túl rajta”. Egy JRPG-ben ez veszélyes, mert a körökre osztott harc akkor jó, ha ritmusa van, nem pedig adminisztrációszaga.

Ugyanakkor: ha valaki csak a felszínen akar megmaradni, az is életképes. A játék nem büntet agyon, ha nem min-maxolsz, és ez egyfajta hozzáférhetőséget ad – csak épp közben ott lebeg a fejed felett, hogy a legjobb falatokhoz előbb át kell rágni magad néhány száraz részen.

Felfedezés: puzzle vagy időhúzás?

A „világjárás” itt nem nyílt világ. Inkább régiók közti mozgás, és sokszor puzzle-szerű szakaszok, ahol a haladás logikáját kell kitalálnom. És itt néha tényleg úgy éreztem, hogy a fejlesztők logikáját próbálom megfejteni, nem pedig a világét.

A backtracking párszor indokolatlanul sok lett. Nem az a jófajta „visszamegyek, mert most már tudok valamit”, hanem az a „visszamegyek, mert valamit nem vettem észre a menüben vagy egy félmondatban”. Ezek a részek néha olyanok, mint amikor gyerekkorodban a családi videón visszatekered ugyanazt a jelenetet, mert valaki elsétált a kamera előtt: nem rossz, csak feleslegesen megtöri a lendületet.

Zárás

A SaGa Frontier 2 Remastered számomra egy nagyon szép, nagyon emberi JRPG, ami időnként saját magát gáncsolja el. A történet és a karakterek tényleg viszik a hátukon, a vízfestékes látvány pedig olyan, hogy bármikor szívesen ránézek – még 25 év után is.

A harc és a felfedezős puzzle-szakaszok viszont néha próbára tették a türelmemet. Mégis végigvittem, mert amikor a SaGa eltalálja a hangját, akkor olyan politikai és személyes drámát ad, amit kevés klasszikus JRPG tud ilyen finoman. És valahogy ez a játék tényleg olyan, mint a család: nem minden pillanatát élvezed, de a végén örülsz, hogy a része az életednek.