Robbotto

A régi idők újragondolva

A Robbotto története elég egyszerű: két robot, Robb és Otto, egy űrhajó karbantartó droidjai, akik egy mágneses vihar következtében egyedül maradnak, miközben a hajón lévő többi robot elromlik és ellenségesen viselkedik. A cél nem az, hogy megöljük őket, hanem hogy leállítsuk őket a megfelelő eszközökkel. Robb és Otto nem egy T-1000-es, hanem inkább egy Wall-E-hez hasonló karakterek, akik csak néhány egyszerű eszközzel dolgoznak: egy szikra és egy vízsugár. A szikra sokkolja az ellenségeket, míg a víz letiltja őket, így mindkét eszközzel ügyesen kell bánni.

A játékmenet eleinte könnyen érthető, de a kihívás a fokozódó ellenségek és az egyre nehezebb pályák révén jön elő. A pályák jól megtervezettek: mindegyik egy képernyős, rövid, de annál intenzívebb akcióval, amely arra készteti a játékost, hogy figyeljen minden mozdulatra, hiszen a hiba gyorsan büntetést hozhat.

A kooperáció varázsa

A Robbotto kooperatív módja igazi gyöngyszem. Ha egy baráttal játszol, az egész játék teljesen más szintet kap. Az alap mechanika – az egyik droid sokkolja, a másik pedig vízzel letiltja az ellenséget – kifejezetten szórakoztató, és tényleg egy jó csapatmunka szükséges ahhoz, hogy átverekedjétek magatokat a pályákon. Azonban, ha csak egyedül játszol, a nehézségi szint sokkal alacsonyabb, és a játék talán nem is annyira élvezetes.

Viszont itt jön a csavar: csak egyetlen mentést használhatsz a kampány során, tehát ha barátoddal közösen nekiálltok, az felülírja az egyedül mentett adatokat. Ez egy igazi problémát jelent, ha egyszerre szeretnél egyedül is játszani, és közben a kooperatív módot is kipróbálni. Egy több mentést támogató rendszer vagy legalább a drop-in/drop-out kooperáció biztos, hogy nagyot javított volna az élményen.

Nehéz, de nem túl bonyolult

A Robbotto tipikus arcade kihívásokat hoz, de nem túl bonyolítja túl. A nehézségi szint emelkedése nem teljesen organikus, mivel a játék hirtelen nagy ugrásokkal nehezedik meg, ami néha kifejezetten frusztráló. A pályák és a játékmenet alapvetően nem túl komplikáltak, de néha már túlságosan is a "próbálkozás és hibázás" szintjén mozog.

Azt kell mondanom, hogy a játékmenet kifejezetten addiktív, és minden egyes pálya teljesítése egy-egy kis győzelem. A különféle ellenség típusok és a tíz főellenség legyőzése nemcsak a teljesítményedet növeli, hanem a pályák újrajátszása is mindig ad valami friss élményt.

A grafika és a hangulat

A játék vizuálisan elég egyszerű, de nagyon bájos. A színes, kockás textúrák és a karakterek aranyos dizájnja tisztelettel adózik a régi arcade játékoknak. Az egész játék úgy érződik, mintha egy C64-es vagy ZX Spectrum játékot játszanál, amiben a nosztalgia és a modern technológia egyaránt jelen van.

A zene pedig elég fülbemászó, bár néha kicsit repetitív, de egész jól illik a gyors tempójú játékmenethez. A játékmenet folyamatos pörgése jól illik a vidám hangulathoz, és az apróbb részletek, mint a mókás vízsugár és a szikra effektus is hozzájárulnak az összképhez.