Ace Attorney Investigations Collection

Rájöttem, hogy Miles Edgeworth eddig csak vendégszereplő volt a saját legendájában, ez a csomag pedig ráteszi a kamerát, és kiderül: a pasi tényleg nem tud nem nyomozni.

A Ace Attorney Investigations Collection meg pont azt csinálja, amit a cím ígér: nem a tárgyalóteremben dobáljuk a „Objection!”-t, hanem kimegyünk a terepre, és megnézzük, mitől ilyen kimért ez az ember, amikor épp nem Phoenix Wrighttal csatázik a bíró előtt.

A csavar persze az, hogy Edgeworth a terepen is ugyanaz: logikával gyilkol, tekintettel fagyaszt, és olyan természetességgel nyomoz le egy bűntényt, mintha csak nyakkendőt igazítana. Konzolon, kézben, kanapén ülve ez a „higgadt profi” vibe meglepően jól esik: kevés játék tud ennyire nyugodt lenni úgy, hogy közben folyamatosan hullákba botlasz.

Az első rész: jó, de kicsit olyan, mint egy hosszú felvezetés

Az Ace Attorney Investigations: Miles Edgeworth eredetileg DS-en jelent meg, és érződik rajta, hogy spinoff: a forma ismerős, csak más szögből nézed. A tárgyalóterem helyett helyszínelés, gyanúsítottak faggatása, tanúk „szétszedése” – és igen, a bizonyítékok lobogtatása itt is ugyanazt a dopaminfröccsöt adja, amikor végre összeáll a kép.

Csakhogy a nyomozásnak van egy furcsa statikussága. Sokszor egyetlen helyszínre vagy bezárva, és addig nem mozdulsz, amíg a játék úgy nem dönt, hogy „jó, most már mehetsz”. Phoenix nyomozásai nekem mindig kicsit szabadabbnak érződtek, még akkor is, ha valójában ott is sínpálya az egész. Itt viszont tényleg olyan, mintha Edgeworth addig állna egy szobában, amíg ki nem izzadja a megoldást. A chibi karaktermodellek legalább adnak egy kis játékosságot az egésznek – és igen, ide leírom férfiasan: aranyosak.

A szereplőgárda a szokásos Ace Attorney-cirkusz: harsány manírok, beszélő nevek, és az a fajta humor, amitől néha felnevetek, néha csak fújtatok, mint amikor a Heti Hetesben elsütöttek egy túl könnyű poént, de már úgyis benne vagy a hangulatban. Visszatérő arcok is vannak bőven, és itt jön az első nagy figyelmeztetés: ha az első trilógia nincs frissen a fejedben, rengeteg finomság lepereg rólad. Nem kötelező a háttértudás, de olyan, mintha ismernéd a belsős poént, és akkor működik igazán.

Mechanikailag Edgeworth kap három „trükköt”: a Little Thief-féle helyszínrekonstrukciót, a Deduce-ot, és a Logicot, ami konkrétan a fejben összekötögetett információk játéka. A Logicot imádtam, még akkor is, amikor túl nyilvánvaló volt – legalább jó érzés kimondani a következtetést. A Little Thief ritkábban kerül elő, de amikor igen, finom desszert. A Deduce viszont többször hagyott tanácstalanul: éreztem, hogy a játék mit akar, csak azt nem, hogy pontosan mivel akarja, hogy odabökjek.

A legnagyobb baj mégsem ez, hanem a szerkezet. Az öt epizód összképe néha olyan, mintha valaki összekeverte volna a dossziékat, és mire rájössz, melyik papír melyik ügyhöz tartozik, már a fináléban vagy. Sok a felvezetés, sok a háttér, és az első rész nálam inkább egy hosszú ráhangolódás lett a nagy záróaktusra, mint öt igazán erős, önálló történet.

Investigations 2: amikor végre megjön a nagy dobás

A Investigations 2: Prosecutor’s Gambit az a pont, ahol a csomag átvált „jó” üzemmódból „na, ezért kellett ez” állapotba. Ez a rész érezhetően magabiztosabb, feszesebb, és ami a legfontosabb: Edgeworth végre nem kartonfigura, hanem ember. Nem arról van szó, hogy hirtelen dumagép lesz, vagy érzelgős, csak kap olyan pillanatokat, amikben megvillan, hogy mi mozgatja belülről. Nekem ez mindig is hiányzott belőle: a higgadt maszk mögötti finom repedések.

Az új szereplők pedig telitalálatok. Judge Gavèlle olyan antagonistának indul, akivel azonnal van súrlódás, Eustace Winner az a fajta szerencsétlen, akitől néha a fejedet fogod, mégis működik, Eddie Fender pedig… na, ő az, akire nem számítottam. Kezdetben volt egy rossz előérzetem – a „túl sok ölelés, túl kevés határ” kategória, ami nekem is felidézett pár kellemetlen szériabeli emléket –, de aztán szépen kibontják, és mire észbe kapsz, egy kifejezetten rétegzett figurává válik. Ilyenkor érzem, hogy a sorozat írói még mindig tudják, mikor kell visszavenni a karikatúrából.

A történet viszont itt már tényleg a hardcore AA-rajongóknak kacsint. Incidensek, kódnevek, visszautalások, flashbackek, és egy olyan mitológia, ami konkrétan ráfolyik mindkét játékra. Ha szereted ezt a fajta „minden mindennel összefügg” hálót, akkor lakoma. Ha nem, akkor néha olyan, mintha valaki folyamatosan rövidítésekkel dobálózna egy értekezleten, és te csak bólogatsz, hogy persze, a DL-6, hát hogyne.

De amikor elkap a ritmusa, az Investigations 2 szinte tökéletesen adagolja a fordulatokat. Az a jó fajta „AHA!” élmény, amikor pont akkor esik le valami, amikor már kezdted volna elveszíteni a fonalat, és a játék visszaránt a pályára. A dialógusok feszesebbek, a karakteranimációk kifejezőbbek, és az egésznek van egy olyan önbizalma, amit az első rész csak kergetett.

Mind Chess: Edgeworth, ezt most miért?

És akkor beszéljünk a Mind Chessről. Ez Edgeworth új „gimmickje”, és nálam sajnos a csomag egyetlen komolyabb idegesítő tényezője. Papíron kihallgatás, gyakorlatban egy furán megírt párbeszédfa, ahol néha az a helyes válasz, hogy nem mondasz semmit, és ettől a másik fél – valami okból – megtörik. Van benne pár jó pillanat, de a legtöbbször inkább az érzés maradt: „értettem, mit akarsz, csak miért kell ezt ennyire körülményesen?”

Ráadásul ha elrontod, visszadobhat úgy, hogy már majdnem a végén voltál, és ilyenkor nem a kihívást érzem, hanem azt, hogy újra kell hallgatnom ugyanazt a 80 százaléknyi dialógust. Ez nem a jó fajta „próba-szerencse”, inkább a felesleges súrlódás.

Extrák, amik tényleg extrák

A galériák, zenék, koncepciórajzok, achievementek mind szépen odavannak téve. Nem ezek miatt veszed meg, de jó érzés, hogy itt van egy komplett kis múzeum a játékok körül. A Switch-es kiadásoknál amúgy is szeretem, amikor kapok valami pluszt, amitől nem csak „port”-nak érződik a dolog, hanem gondozott kiadásnak.

Zárás

Az Ace Attorney Investigations Collection nekem egy kicsit olyan, mint egy dupla epizód: az első rész felvezeti a témát, néha döcög, néha túlbonyolít, de végig visz a hangulaton; a második meg megérkezik, és megmutatja, miért volt akkora hiány ez a darab a sorozat kirakatából. Ha az első trilógia történetei élnek benned, ez a csomag tele van apró örömökkel és nagy katarzisokkal. Ha nem, akkor is játszható, csak kevesebb lesz az a bizonyos „hazatérős” érzés.

És igen: Edgeworth így, kamerával követve is pont olyan, mint gondoltam. Csak most végre látszik, miért.